A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1943.

20 1943. november 25. — 15—16—17. összevisszasága sok kísértésre adott alkalmat, mihelyt az áttérés formális igazolása olyan közjogi ténykedéssé vált, amelytől egyének és családok vagyona és élete függött. A zsidótörvények természetes következményeire gondolok. Mivel a világi törvény kifejezetten nem intézkedik s az egyházi törvényalkotás is csak 1943 júl. 1-től intézkedik afelől, hogy zsidó felekezetből áttérőt csak a lakása szerint illetékes keresztyén lelkipásztor vehet át, a lassan kialakuló gyakorlat pedig évtizedek óta kitaposta azt az ösvényt, hogy az áttérést szabadon választott gyülekezetek lelkipásztorai bonyolították le: ne csodálkozzunk rajta, ha a legutóbbi idők roppant nyomása alatt nem egyszer megtörtént, hogy a parochiális jog figyelmen kívül hagyásával pásztori vagy egyéb kapcsolatok döntöttek afelől, hogy kit melyik gyülekezet lelkipásztora vegyen át. Ha az ilyen lelkipásztorok megsértették az egyház szentségét és a keresztség sákramentumát azzal, hogy boldog-boldogtalannak kiszolgáltatták a Krisztus testéhez való tartozást igazoló okiratot komoly előkészület és a további keresztyén élet biztosítása nélkül s mindezekért szokatlanul magas stóla díjat fogadlak el: elveszik méltó büntetésüket. De mindennél fontosabb dolog, hogy az áttérések ügyét szabályozó zsinati rendelkezési olyan utasításokkal egészítsük ki, amelyek aiz^ itt említett részletKérdéseket is szabályozzák. A leventemozgalom egyre nagyobb méreteket ölt s lassanként az ország legnagyobb köznevelési vállalkozásává hatalmasodik. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy igazi neveléssé csak akkor válik, ha igazi nevelők foglalkoznak benne az ifjúsággal. Ig£izi nevelőket pedig csak a nagy valláserkölcsi közösségek, vagy egyházak közreműködésével lehet találni. Tehát a levente-ügyre életkérdés az egyházak teljes erkölcsi támogtásának biztosítása. Ugyanakkor újra meg újra buzdítom lelkipásztorainkat, tanítóinkat minden rendű és rangú egyházi nevelőnket, hogy a levente ifjúság vallásos nevelésére intézményesen biztosított alkalmakat minden erejükből használják ki s kövessenek el mindent, hogy a leventeszolgálatban református egyházunk evangéliumi szelleme, v'lágossága, autonom erkölcsisége és férfias, fegyelme érvényesüljön. Ha> valahol panaszra van ok, ne nyeljék le a keserűséget, hogy az benn a lelkek mélyén fokozza a bizalmatlanságot és nyugtalanságot, hanem álljanak elé őszinte szóval, jóakarattal, segítő készséggel, kérjenek orvoslást és hassanak oda, hogy az eredményes legyen. Ezt reméljük a levente-lelkészi szolgálat intézményes kiépítésétől. Köszönetet mondok ezért a gondolatért a leventeintézmény felelős vezetőinek, ugyanakkor pedig a munkábaálló pásztorokat buzdítom, hogy kivételesen nagy felelősséget és páratlan alkalmat jelentő szolgálatukat teljes odaadással végezzék Állami életünk stílusa az utóbbi évtizedek alatt észrevétlenül átalakult. A jogállam szükségállammá lett. Ez a gyakorlat-