A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1940-1942.

1942. november 19.

54 1942, november 19. — 44. le van égetve, a lakosság elmenekült, az üszkös romok között csak a református templom és iskola áll épen, de üresen. A többi gyülekezetet is hasonló veszedelem fenyegeti, de valamennyinek a gyertyatartójában ég a gyertya, mind a 15 lelkipásztor az őrhelyen áll, — közöttük három új ember, akik hősi önfeláldozással most mentek le, a többi pedig ép ilyen hősi önfeláldozással kitart. A közelmúlt) hetekben bementem utánuk az égő tüzes kemencébe, hogy ott együtt imádkozzunk és tanácskozzunk. Láttam, hogy eggyel több férfiú jár velük a tűz közepében, akinek ábrázata olyan, mint valami istenek fiáé (Dániel 3:25). Ezért tudnak olyan erősen őrhelyükön állani. Az égő tüzes kemecében levő testvérek, 11.365 református keresztyén lélek gondját, ezt a súlyos terhet hoztuk magunkkal s kérjük a dunamelléki egyházkerületet, ossza meg velünk ezt a terhet. Hoztunk még magunkkal egyebet is. Elhoztuk a délvidéki görögkeleti egyházzal való baráti kapcsolatunkat is. Ez az egyház 22 éven át uralkodó államegyház volt, de azéirt részéről mindig megértést, megbecsülést és a szeretetet tapasztatuk. Főpapjaik gyűléseinken résztvettek, konferenciáinkon megjelentek, felszólaltak, ha bajainkban hozzájuk folyamodtunk, tőlünk el nem fordultak, hanem segíteni igyekeztek. Azt reméljük, hogy a háború után következő béke ökuménikus munkáiban ennek a baráti kapcsolatnak jó hasznát fogjuk venni. Mindig reménykedtünk, hogy a mi babiloni fogságunknak is egyszer vége lesz. Elhatároztuk, hogyha ezt megérjük, lemegyünk Belgrádba s az igazságügyminisztériumban a vallásügyi osztálytól barátságosan el fogunk köszönni, mert ügyeinket mindig megértéssel, és igazságosan intézték. Sőt azóta is ép ilyen módon bánnak azokkal a református testvéreinkkel, akik még jelenleg is hatáskörükbe tartoznak. Miután az események úgy jöttek, hogy nem volt módunkban hozzájuk lemenni s nekik ezt megmondani, itt mondjuk el ezeket s itt teszünk bizonyságot arról az emberségről, mellyel velünk bántak. Végül kirakjuk itt az úti tarisznyánkból azt is, amivel az elmúlt negyedszázad alatt bennünket az Úr megajándékozott: árvaházunkat, melyben 200 gyermeket felneveltünk s erre híveink önkéntes adományain kívül senkitől semmit nem kértünk, a Heidelbergi Káté horvát fordítását, Énekeskönyvünket, Református Valláskönyvünket, melyeknek kiadásával nemcsak magunknak, hanem az egyetemes magyar református egyháznak is szolgálni igyekeztünk. Hálát adunk Istennek nehéz gondjainkért is, csekély szolgálatainkért is, de ezerszer hálát adunk visszatérésünkért s az ezzel együtt reánk áradt sok örömért és áldásért. Hálát adunk azért a nagy szeretetért, megértő bölcseségért és bőkezű támogatásért. mellyel bennünket a magyar kormány, az egyetemes ma-