A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1940-1942.

1941. november 20.

290" Alapítványunk általános helyzete felé kell fordítanunk figyelmünket. Ebbeni az évben is megrázó erővel tapasztaltuk meg, hogy az „aratnivaló sok, de a munkás kevés". Jelentésünk időszakában az eddigi külső munkamezőkön kívül több, mint harminc diakonissza-igénylés tárgyában fordultak Anyaházunkhoz gyülekezetek, intézmények és közegészségügyi szervek úgy, hogy kérésüket nem teljesíthettük. Ma még nagyon kevesen tudják, egyszer azonban ki fog világlani, hogy mai egyházi életünk egyik legnagyobb és legsúlyosabb következményű hiánya ai diakoniszszateslvérek csekély száma. A gyülekezetek nagy része, a községi szegénygondozással kapcsolatban kívánt diakonisszát munkába állítani. Úgy ezeken a helyeken, mint egészségügyi intézeteknél a rendelkezésre nem álló diakonisszák helyét, csaknem kivétel nélkül, r. katolikus szerzetrendek tagjai foglalták el. Ez is arra a tényre mutat, hogy a magyar református egyház harca a római katolicizmussal mindinkább a missziói frontra tolódik át s ebben ai küzdelemben óriási előnye az ellenfélnek az, hogy a szerzetrendek tagjaiban missziói munkát élethivatásszerűen végző, szervezett munkások egész hadosztályai felett rendelkezik. A szociális munka, a szórványgondozás és a személyes munka terén súlyos veszteségek fenyegetnek bennünket. Sokkal tudatosabb missziói küldetés és felelősségtudatra nevelésre lenne szükség úgy a vallásoktatásban, mint az ifjúsági munkákban, hogy a mi egyházunk missziói frontja komoly eredményekkel vehesse fel a harcot a római egyház missziói alakulataival. Zsinatunk éppen az idén mondtota ki egyik határozatában újra ezt a tételt, hogy: ,,Krisztus Urunk egyházában a szeretetmunka épen olyan lényeges és régi, mint az igehirdetés és a sákraimeutumok kiszolgáltatása." Tragikus, hogy az ebből következő gyakorlati következmények érvényesítése még mindig csak nagyon kis részben valósult meg. Néha szinte úgy látszik, mintha annak a tételnek félreértése, hogy az Ige egyháza vagyunk, mármár odavezetne, hogy a diakonia nálunk csak szervezetében és irányításában egyházi, léte, vagy nemléte azonban csaknem teljesen azokra van bízva, akik ezt a szolgálatot végzik. Csak akkor lehetne igazán egyházi diakonissza munkáról beszélni, mint ahogy lehet egyházi iskolákról szólani, ha az egyház legalább akkora részt vállalna ilyennemű munkáinak fenntartásában, mint az iskoláknál. A magyar diakonisszaanyaházak a jelenben még mindig nagyon magukrahagyatva küzdenek létükért. Hálásam elismerjük, hogy az egyház mindig nagyobb mértékben igényt tart szolgálatukra és segítségükre, de ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy még mindig nem számolhatunk be arról a támogatásról. mely ennek az igénynek megfelelő ellentételét adhatná.