A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1940-1942.

1941. november 20.

1941, november 20. — 5. 15 A helyzet nyomasztó voltát érezzük az igazgatásban is. A kivételes állapot lehetetlenné teszi a bírálatot, vélemény nyilvánításra és közakarat kialakítására nincs alkalom: ennél fogva irtózatos felelősség hárul a kormányzatra. El kell mondanunk, hogy az igazgatás tenger nehézséggel küzd. Ügyes-bajos, jogkereső emberek nagyon lassan jutnak igazságukhoz. Közigazgatásunkban még mindig sok a régi kovász. A közhivatalok inkább azt szeretik kidomborítani, hogy impériumot gyakorolnak, mint azt, hogy honfitársaikat szolgálják. Nem tudják elérni azt a célt, hogy rokonszenvessé tegyék az államhatalmat. Sokhelyt az igazgatási munka kezd olyan öncélúvá lenni, mint a kultuszcselekmény, mintha az emberek születnének azért, hogy igazgassák őket és nem az igazgatás született volna meg azért, hogy az embereknek tegyen szolgálatot. A bürokrácia szüli a protekciót s a protekció a forradalmat. Anyagiakban a háború hatását főkép intézményeink és készpénzfizetésből élő alkalmazottaink érzik. Ha például még tanítók, tanárok fizetéséhez tetemesebb mértékben kell hozzájárulni, igen sok iskolafenntartónk bejelentheti a fizetésképtelenséget. Viszont azt, hogy a református tanár és tanító kevesebbet kapjön azért, mert egyházi alkalmazott, még elgondolni sem lehet, mikor az állam az egyházat, amíg ez bírta, minden iskolafenntartói áldozatra könyörtelenül rákényszerítette. Hiába zörgetünk lelkipásztoraink korpótlékának és családi pótlékának valorizálásáért. Nem vezet jó végre egy olyan helyzet, ahol az állam az egyház teherviselésével szemben egyre követelőbb igénynyel áll elő, közben pedig maga az egyházzal szemben vállalt kötelezettségeit fokozatosan fejleszteni nem kívánja. Lehetetlenség az, hogy magyar református ember azért mert magyar és református összehasonlíthatatlanul nagyobb terhet hordozzon a magyar népműveltség és közoktatás érdekében mintha nem volna magyar, vagy nem volna református. A magyar református egyháznak a háborús helyzetből kifolyólag van és lesz egy egyetemes feladata. A keresztyén egyházak ökuménikus mozgalmai új tájékozódásra kényszerülnek. Amíg határozottan kell hirdetnünk azt, hogy a mai széthasadt világban a keresztyén egyházak lelki közössége az egyetlen alap arra, hogy szembenálló emberek és népek valaha találkozzanak s a Krisztusban való közösség mint örök lelki tény kiengeszteljen minden nemzeti és világnézeti meghasonlást: épenúgy kell hangoztatnunk azt is, hogy a keresztyén hitigazságok nem azonosaik a mai, ú. n. „demokrácia" címkéje alatt árult világnézetekkel. Nekünk kell tanúságot tenni arról, hogy az a keresztyénség, amely szövetségesének tartja a bolsevizmust, vagy tudatlan, vagy áruló. Nekünk kell bátran megvallanunk, hogy bár a nemzeti szocializmus és a keresztyénség két merőben különböző dolog, s a kettő ellentéte könnyen kiütközhctik, mégis tökéletes