A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1939.
1939. november 23.
26 1939. november 23. — 17—18. nyozza és evangélizálja az egyház keretei között végzett ifjúsági' munka által. Szükséges az, hogy a gyülekezetek asszonyaiban rejlő, eddig még soha fel nem használt cselekvőerő az egyház építésére öntudatosan megszerveződjék. Szükség van a református egyház állandó vezetőképző tanfolyamaira, azaz arra, hogy vasárnapi iskolai, ifjúsági munkákon keresztül egy olyan presbiteri generációt neveljünk, amelyik hivatása magaslatán áll. Szükség van végül az egyházi munkák s ebben a két alapvető mintának, a lelkipásztori és a presbiteri eszménynek olyan tisztítására és emelésére, amelyik szükségképen tisztítani és emelni fogja egyházunkat is. Ezért újra, meg újra kérem, buzdítom minden munkatársamat, hogy minden erejüket éjjeli és nappali gondjukat utolsó lehel létükig Istentől rendelt őrhelyükön a magyar református egyház lelki minőségének fokozására és emelésére fordítsák. Körülöttünk nagyon megváltozik a világ. Ki ne látná a belső összefüggést a gondolatok és a hadseregek, a tömegérzések és a térkép változások között? Egy nagy átalakulásnak egyes tünetei és mozzanatai mindezek. Ebben a nagy átalakulásban a régi Európa, a régi művelődés önmagával leszámol és berendezkedik az újra. Ne arról vitatkozzunk mi, hogy melyik jobb, mert valószínű, hogy nem lesz módunk választani, hanem arra fordítsuk minden erőnkel, hogy az új világhelyzetben is az anyaszentegyház megmaradjon annak, aminek isteni Ura rendelte: olyan tár saságnak, amely a Lélek és Ige által a világ teremtésétől a világ végéig a kiválasztott lelkeket összefoglalja és csodálatos módon pásztorolja. Mindebből az következik, hogy a történeti egyháznak rendkívüli becset kell tulajdonítanunk. Semmiféle mozgalomért, társadalmi egyesületért, politikai pártalakulásért egyetlen törmelékét az anyaszentegyház ősi, örök épületének feláldozni nem szabad. Ez a kétezeresztendős egyház még mindig a legjobb egyesület, a legkülönb párt, a legélőbb mozgalom és a legviharálóbb közösség. A történeti egyház azonban el ne veszítse a maga örökifjú rugalmasságát, azt a képességét, hogy sohasem ötvöződik sem az elmúló, sem a divatbajövő világformákkal, hanem mindegyiktől független, hogy mindegyikben önmaga maradjon, Isten pártjára álljon, Krisztus királyságáért küzdjön. Most érezzük igazán, hogy minden egyház ősi szövetségese a másiknak. Nincs a világon semmi, ami annyira közel állana hozzánk, annyira megértene minket, vagy amit mi annyira megértenénk, mint Krisztusnak egy másik nevű és más zászlójú serege, egy másik anyaszentegyház. Milyen kicsiny pörök azok, amelyek szembeállítanak minket és milyen nagy érdekek, amelyek összekapcsolnak ! Mint egyének Isten Igéjének útmutatása szerint halhatatlan lelkünket az örökkévalóság nagy kérdéseivel akarjuk viszonyba hozni, mint az emberi közösség tagjai ezen a földön egy maga-