A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1937.
1937. november 18.
58 1937. november 18. — 25—26—27. Aktuális a kérdés azért is, mert az említett külföldi református énekek gyűjteményeinek, valamint az itthoni énektermés produktumainak elterjedése, népszerűsítése épen most, egyházi életünk általános lelki megújulásával karöltve, széles rétegekben megkezdődött, de senki sincs, aki figyelné az eseményeket, levonná a tanulságokat, így általánosságban az egyházi ének és zemebizottság munkábaállítását időszerűnek és szükségesnek kell látnunk. Meg kell azonban állapítanunk azt is, hogy a felállítandó bizottság jelentőségét és hatálskörét korlátozzák, meghatározzák bizonyos tények, valóságok, amiket szem elől tévesztve, a bizottság felállításával nemcsak használhatunk, de árthatunk is. így főként az, hogy az egyházi éneklés mindig a buzgó hívő, tehát ihletett vallásos lelkület: a lelki ébredés következménye, amit semmiféle intézményes és zenekultúra nem pótolhat. Egyházi énekeket nem lehet megbízás szerint kiváló zeneszerzőkkel, vagy ambiciózus kántorokkal íratni, mert az eredmény — akármilyen jól megfontolt elvek irányítása mellett jön is létre — olyan, esetleg kifogástalan, talán művészien tartalmas, de lelkileg, vallásilag élettelen és hatástalan szerzemény lesz, (vagy fordítva) amilyent mostani dicséreteink között is találunk. Az egyházi zenebizottság tehát nem tűzheti célul, hogy énektermelésünket mesterségesen forszírozza: a természetes énektermés fokozódása az általánosan folyó gyülekezeti misszió eredménye kell, hogy legyen. Mostani énekeskönyvünkben is élesen elkülönülnek azok a darabok, amiket buzgó lelkek írtak, azoktól, amiket buzgó lelkek számára írtak. így az egyházi zene és énekkultúra körében nem lehet egyoldalúan a művészi szempontokat, a felkészültséget és a hozzáértést hangsúlyozni, sőt még magáit a pusztán zenei ihletettséget sem, hanem íki kell emelni és döntő szerephez kell juttatni egy új elemet: a váltásos lefflki mélység hatásait. Mint ahogy szószéki kultúránk fejlődése során eljutottunk arra a színvonalra, ahol a prédikációt nem tudományos tartalma, irodalmi értéke, költői, vagy szónoki ihletettsége szerint becsüljük meg, mint az ötven év előtti közvélemény tette, hanem aszerint, hogy mennyi benne a prófétai elem, az ihletettség, mennyi benne az Isten szava, az emberfölötti hatás, az üzenet és a bizonyságtétel. Ha felállítanánk pl. egy kon ven ti homiletikai bizottságot, attól megkövetelnők, hogy maga is emelkedjék fel az értékelésnek erre a színvonalára. Ugyanez a helyzet az ének és zeinebizottság esetében is. Továbbá: mint ahogy az előterjesztés szerint az egyházi zene nem épülhet fel mindenestül a világi zene elméleti szabályain, épúgy a református gyülekezeti zeneélet nem tálmaszkodhatik a zenei körökben hivatalosan elfogadott ú. n. „egyházzene", jórészt róm. kath. eredetű és jellegű stílusára és étméleti megfontolásaira sem. Hiba és kártevés volna, ha a zenebizottság a művészileg általánosan elismert, de mégis csak más lelket képviselő princípiumokat tekintené kötelezőinek munkájánál, aminthogy ez a kísértés feltétlenül feninállana. Pedig egyházi énekünk inkább legyen kevésbbé kulturált, de
