A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1934-1936.

1936. november 19.

1936. november 19. — 10. 11. magyar református egyház lelki egysége egy nagy lépéssel élőrehaladt. Azt a nagy történelmi erőt, amelyet magyar református egyháznak neveztek, ő akarta időszerűvé s ezáltal politikai tényezővétenni; ebben az időszerűségben rejlett küzdelme és tragikuma, mert vagy előbb járt, vagy elkésett a pillanattól. Nem azért mintha benne lett volna a hiba, hanem azért, mert magának az egyháznak olyan különös az alkata, hogy mindig időszerű és mégis sohasem az, mert időfeletti javakat az idő edényébe tölt. Ezért pályája — sikereiben és csalódásaiban egyaránt — annak a nagy igazságnak az előkészítése, hogy az egyházat mindig lélekben kell erősíteni. Politikai eredményekből visszahárulóan az egyház sohasem jut belső értékekhez, sőt ráfizeti a múlóra az örökkévalót; de a Lélek belső javainak öntudatos és tényleges birtoklása az egyház közéleti és nemzetnevelő súlyát és tekintélyét rendkívüli módon meggyarapítja. Volt alkalmunk gyászunknak ünnepi kifejezést adni az igehirdetés roppant felelősségű tisztében, s azért itt most csak azt ismétlem, amit elnöki uton kifejeztünk: a Dunamelléki Egyházkerület mélységes részvétét, amellyel a közös veszteségben osztozkodik, hü kegyeletét, amellyel e~ nagy és jó vitéz emlékezetét áldja, s testvéri rokonszenvét, amelyről a gyászoló család és a testvér kerület előtt bizonyságot tesz. Benedek Sándor elköltözése a Dunamelléki Egyházkerületre rendkívül nagy veszteség volt. Ahhoz a nagy nemzedékihez tartozott, amelynek megtestesítőjét Darányi Ignáciban láttuk. E nagy öregek között Benedek Sándor jelentette a fiatalságot, rugalmasságot, demokratikus életformát és ellenmondó szellemet. Ebben különbözött tőlük; velük egyezett egyéniségének nagy erkölcsi és szellemi súlyában, tekintélyében, közvetlenségben, hűségben és példaadó önzetlenségében. Mint egyházmegyei gondnok minden eklézsiát bejárt, minden parochia fedele alatt megült, minden apró munkát megfogott és a legegyszerűbb embereket is egészen közel engedte magához. Minden tolnai református ember szívében különlegesen és vitathatatlanul az első helyet foglalta el. Mint az egyházkerület főjegyzője az elnökség leghatalmasabb és legkészségesebb támogatója, a segítésnek és tanácsnak kiapadhatatlan forrása, minden nehéz ügy megoldásából az oroszlánrész neki jutott. Konventen és zsinaton páratlan szaktudása, kiváló előadói és vitatkozó készsége mindig a legelsők sorába állította, ahova ő nemcsak világi állásának dísze, hanem egyházi szolgálatának minősége és mennyisége révén jutott. Köszönjünk el fájó szívvel Rácz Béla kórosi, Kotzó János drávaiványi, Nyikos Lajos vértesdobozi, Sebestyén Pál dömsödi, Molnár Gergely orgoványi lelkipásztoroktól, akiket az elmúlt évben hazahívott az Úr. Emlékezetük legyen áldott! Elköszönünk Patonay Dezső tanácsbíránktól, akinek megszűnt ez a tiszte, miután mint lelkipásztor, nyugalomba vonult. Gondolunk arra a hű szolgálatra, amit húsz év alatt teljesített példaadó pontosságával, tiszta bölcseségével, erős református öntudatával és hagyományos puritánságával. Isten áldása nyugodjék meg rajta! Végh Béla világi tanácsbíránk is lemondott állasáról betegeskedésére