A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.

1932. november 19.

24 arra, hogy valaha jobb lesz. Ebben a nagy átalakulásban kicsiny kérdés a mi sorsunk, a mi világunk, de nekünk minden. Nem lehet a nagy világ számlájára írni saját vétkeinket és nem lehet a magunk erejéből körülöttünk egy világot megváltoztatni. Egy azonban lehetséges, sőt szükséges: megváltozhatunk mi, azzal, hogy komolyan vesszük felelősségünket, ami reánk tartozik, azt megtesszük, minden egyebet nyugodtan Istenre bízunk. A magyar délibábok népe és vagy oktalan keserűség és tétlen mélabú rabja, vagy pedig kalandos álmok lovagja, holott alaptermészete — a gyökeres magyarban, a magyar földmíves gazdában — a józanság, az erő, a nyugalom, az életbátorság és egyenletesség. így kell nekünk revízió alá venni magunkat, sorsunkat, s aki a magyarból egy új magatartást tud kikényszeríteni, az új sorsot biztosít számára. Itt, ilyenkor kell megemlékeznem az államhoz, a felekezetekhez és a világnézeti mozgalmakhoz való viszonyunkról. Ebben a kérdésben a helyzet nem változott. Az állam elméletileg az egyenlőség és viszonosság elvén áll. Igyekszik is ezt a nagy elvet biztosító törvényeket érvényesíteni, de sokszor gyengének bizonyul az érvényesítésre. Az a meggyőződésem, hogy ez az egész kérdés elsősorban nem a protestántizmusnak, hanem a magyar állam szuverénitásának a kérdése. Fájdalom, nem sokan osztoznak ebben a felfogásomban, s akik osztoznának is, csodálatosan megfeledkeznek róla, mihelyt hatalomra jutnak. A mai időket az jellemzi, hogy a hivatalos állami imperiummal szemben világnézeti alapon szervezett nemzetközi impériumok ereje érvényesül. Mikor a tömegek teli szívják magukat szenvedélylyel, a törvények édes-keveset érnek, mert egy elszánt többségi akarat úgy alakítja a törvényt, ahogy neki tetszik. Mindenesetre az új világnak egy érdekes alakulata, hogy a velünk szemben álló imperialista világnézetek, akár jobb, akár balfelől, immár nem egy egyeduralkodó abszolút akaratán keresztül érvényesül, mint ahogy a középkorban és a barokkban, hanem a szervezett és sugalmazott tömegek, a „többségek" akarata útján. Ez csak a forma kérdése; a lényeg ugyanaz és ugyanaz a kisebbségi sors és kisebbségi politika is. Nem lehet az más, mint először is a törvények tiszteletben tartására vonatkozó állandó követelés: a szabadságjogok legitimizmusa. De tudnunk kell azt is, hogy ezek a jogok és törvények magukban véve nem védenek meg. Adnak igazságot, de nem biztosítják az életet. A másik lépés magának a kisebbségi státusnak megszervezése. A megszervezés alatt nem politikai propagandát értek, hanem érvényesítését annak a törvénynek, hogy a lélek mindenkit áthasson és mindenkit egybefoglaljon. Amely pillanatban ez megtörtént, minden nyomás és támadás, amely fenyeget és kikezd, az egésznek fejlesztő és szervező eszközévé válik. Minden harcot az egész egyház vív meg, minden sérelmet, a gombostüszúrástól a kútmérgezésig, az egész élő test érez, s minden nyilatkozatban az egész corpus mysticum lelkiismerete, öntudata, megbántott méltósága szólal meg. Nem ismerek jobb politikát, mint fo-