A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1930-1933.

1932. november 19.

14> Ő adott örök emberi gondolatoknak örök magyar formát, úgy, hogy a forma tökéletesítésével a gondolatot mélyítette s a gondolat süppedő mélységével a formát tette remekebbé. Minden nemzedék mást fog csodálni benne, de sohasem jő olyan nemzedék, amelyik ne csodálja. Túléli népét, mert népe benne él. Ö volt a magyar életfa törzsökének, a magyar földmivelőnek 'legcsodálatosabb kivirágzása, s ő volt, a szalontai bogárhátú kunyhó fia, a legeurópaibb, a legmíveltebb és a legliterátusabb magyar, Széchenyi Istvánt se véve ki. Segédjegyző, vidéki tanár, egyszóval magyar kis lateiner létére a legborúsabb, a legvillámosabb, a legmisztikusabb géniusz. Ellenmondó és örvényes, délibábos és gránitkemény, átlátszó és chaotikus. Mint natura naturans olyan géniusz, akihez csak a legnagyobbak lélekké vált kozmikus viharja fogható, s ugyanakkor mint natura naturata alföldi nyárspolgár, pesti öreg úr. A Heidelbergi Kátét, Helvetica Confessiot, dortrechti zsinat végzéseit verseiben nem lehet megtalálni, de ha valakiben megjelenik a magyar kálvinizmus egyszerűsége, méltósága, erkölcsi tisztasága, szemérmetessége és önérzete; ha valakiben megeszményül a magyar református gazda életstílusa; ha valaki világot teremt, amely szemléltető kép a kálvinizmus alapvető igazságaihoz és lelki ökonómiájához: az a valaki Arany János, a Biblián, zsoltáron nőtt parasztfiú, akiben Rembrandt és Beethoven lelke ölelkezik, mint két összefolyó és egymást villámmal termékenyítő fellegóriás. A mester mellett megemlítem a leghívebb tanítvány nevét. Baksay Sándor centennáriuma ez az év. Beszéltem róla a Magyar Tudományos Akadémián és a rádióban; írtam róla az Élő Könyvek sorozatában; holnap délután külön ünnepélyt fogunk szentelni emlékezetének; azért itt és most keveset szólok. De ezzel a kevéssel el akarom mondani azt a sokat, hogy Baksay Sándor egyénisége a magyar kálvinizmusnak és a Dunamelléki Egyházkerületnek halhatatlan kincse. Idézem egyszerű, bölcs alakját, amelyen semmi sincs más, mint amit minden vidéki református pap alakján feltalálhatsz és mégis ennek az embernek egyénivé lett életstílusa külsejében és belsejében a legfinomabb, a leggondosabb és a legművészibb alkotás. Idézem őt a fekete ruhás egyszerű vidéki papot, aki annál a világosságnál és erkölcsi erőnél fogva, melyet kisugároz környezetére épúgy, mint egész századára, korszaka legnagyobbjai közé emelkedik és méltó arra, hogy egy emberöltőt róla nevezzen el a magyar református művelődéstörténet. Idézem őt, mint hívő reformátust, aki anélkül, hogy a racionalizmus megkoptatta volna, a pifctizmus felkavarta volna, gyermeki alázatossággal vallotta őseink bibliás és konfessziós hitét. Hitvallásaink minden egyes tétele ajkán édes, üde, forró vallomássá vált, s ha arról beszél, hogy mind életében és mind halálában mivel vigasztalja magát, a heidelbergi káté átlátszó és tiszta kegyességének szűrt méze csurran ki a szavából. Egyházának egyik legnagyobb szelleme, legalázatosabb hívője volt. Idézem őt, mint egyházkormányzót. Meg kell állapítanom, hogy a pat-