A Dunamelleki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1929.

1929. május 28.

37 iskolákban kell megtanítani a gyermekeket magyarul, írni, olvasni és beszélni; ott tanítják a hazai történelmet és hazai földrajzot, itt érintkezik a lelke az óhaza költészetével, szellemével. Ha itt valamelyik gyermekre nézve elvész a csata, soha többé nem lehet neki prédikálni, nem vehet részt az istentiszteleten, s idegenül, elvarázsolva érzi magát a fogyó hazai emlékek anachronizmusában. Az első és második nemzedék között rettentő iír tátong s a lelkipásztor élete volna az az égő híd, amely e nagy közbevettetésen átsegít. Mennyi ég el hiába; mennyi növeli a távolságot, ahelyett, hogy csökkentené! A lelkipásztorok között is nagy szakadékok vannak. Az itthon képzett első generációbeli emberek egészen más lelki alkatúak, mint az ottkünn képzett második generációbeliek. Nem annyira az elméleti képzettség különbségét értem ez alatt, hanem azt, hogy a második generáció lelkészei máskép viszonyulnak az ottani helyzethez, mint az itteniek, bár mindnyájan egyképen jó magyarok. A hazai lelkipásztori módszer nem elegendő odakinn, vagy legfennebb csak az első nemzedék között; a második generációt csak amerikai módszerrel lehet pásztorolni. Ezért nagy szükség van arra, hogy künn végzett lelkészek hazajöjjenek a történelmi Magyarország szellemében megfürödni; az itt végzettek pedig minél elébb tanuljanak meg tökéletesen angolul és sajátítsák el az amerikai praxisból azt is, ami jó. E téren ismét a Reformed Church az, amely helyes utakon jár: nagy költséggel lancasteri főiskolájában magyar rendes tanárt és magyar ifjakat is befogadó internátust tart fenn, hogy az amerikai magyarságnak magyarul tudó és érző intelligenciája és lelkipásztori succrescentiája legyen. Szüntelenül hangsúlyoztam az ottani magyarságnak nagy történeti hivatását: életükben, személyükben ismertté, rokonszenvessé kell tenniök a világ leghatalmasabb és legfelelösebb népe előtt azt a magyart, amely azért bukott el Trianonnál, mert nem ismerték, vagy félreismerték sorsdöntő népek és egyéniségek. Ennek a jegyében folyt le egész utam, amelynek végső pontja lancasteri doktorrá avattatásom volt. Hétszáz főiskolai hallgató és egy régi, nagy tekintélyű főiskola barátai előtt ez az ünnepély a magyar névnek és a magyar igazságnak ünnepévé szélesült. Azzal a benyomással jöttem el, hogy ha az ottani magyarság hiven betölti hivatását, a beolvadást még félszázadig meg lehet akadályozni. Ez alatt sokminden történhetik s ha nem történnék is, akkor is a beolvadó magyarsággal az Egyesült Államok lelkébe felszívódnék a magyar géniusz megbecsülésének és a magyar igazság ismeretének