Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1924-1925.

1925. október 10.

20 példájául szolgál Kiskunfélegyháza, Kocsér, Szolnok vagy egy óriási kommunitás határán nagy tanyacsoportok alakulnak, amelyek nem válnak ugyan önálló községekké, mégis lélekszámukra különálló, zárt életüknél fogva egyházilag teljes önállóságot igénylő filiálisok. Ilyenek a Kecskemét határában levő tanyai gyülekezetek. Ezeken kívül vannak a nagy ősgyülekezetek: Abony, Ókécske, Vezseny, Jászkisér, Pánd, Gomba. Általános benyomásaim a következők: Mint mindenütt, úgy itt is, a magyar református nép szaporasága nem áll arányban gazdasági terjeszkedésével. A nagy ó-testamentumi parancsolatból: szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatokba, a kálvinista, úgy látszik, előbb az utolsót akarja megtartani. Előbb bírni s azután szaporodni. Holott a rendes út: előbb szaporodni, azután bírni. Azért mégis a magyar református nép propagativ erejéről akkor alkotunk helyes fogalmat, ha azt is számba vesszük, hogy mekkora volt e népnél az átszívódás, elköltözés. Második fontos megállapítás az, hogy ez a nagy átszívódási folyamat ma is- tart. Tehát meglehetősen diaspora nép vagyunk, mert nagy történelmi gyülekezeteink is állandóan rajzanak. Reánk nagyon talál a Zsidókhoz írott levélnek az a verse, hogy nincsen itt nekünk maradandó városunk. Ez a különös mozgékonyság, összekapvcsolva a magyarnak földhöz tapadó szerelmével, valami sajátságos ritmust ad ki. Mindig meg akar telepedni és mindig tovább megy. Senki nálánál jobban nem tapad a röghöz és mégis tömegekben szakad le róla. Ebből következik az, hogy a magyar reformátusságnak jó része s igen értékesebb része diasporákban él. A szórványok gondozására nekünk sokkal nagyobb munkát és áldozatot kell fordítani, mint eddig, sőt azt egyenesen az egész magyar reformátusságnak ügyévé kell tenni. Addig is, amíg valamit bizonyosan lehet' e tárgyban tenni, különösen a presbitereket kérem, hogy legyenek e munkában a lelkész segítőtársai. Ne legyen olyan tanya, ha ott református cseléd vagy gazda él, hogy oda minden hónapban egyszer legalább be ne köszöntsön egyik-másik presbiter. Ne legyen olyan tanyai gyerek, akit élete legfontosabb időszakában, 13—14 éves korában néhány hónapra be ne vigyenek az anyaközségbe, hogy ott a konfirmációra előkészüljön. Végül ne legyen olyan tanyai családfő, aki legalább minden ünnepre az anyaegyház pásztorától nem kap egy traktátust, pár sornyi levelet, szóval, akit el nem ér az írásbeli igehirdetés.