Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1916-1920.

1917. május 9.

12[ próbáitatásokat, a gyászt és fájdalmakat, tartsunk ki továbbra is és buzdítsuk erre híveinket is az isteni gondviselés szerető bölcseségében vetett hitben. szemünk előtt tartva a nagy apostol bátorító szavait : «mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk.» (2. Kor. 4,

89 ) Ezzel az óhajtással és jó reménységgel üdvözlöm én is a főtiszteletű egyházkerületi közgyűlés tanácskozásra egybegyűlt tagjait. Bizonyára méltóztatnak méltányolni szándékomat, hogy mostani egybegvülekezésünk alkalmával rendszeres, kimerítő püspöki jelentést nem teszek ; őszi rendes közgyűlésünkön van ennek a helye. Némely dolgokról azonban, melyek legutóbbi rendes közgyűlésünk óta történtek s különösen a minket ért súlyos és fájdalmas veszteségekről mégis meg kell emlékeznem. Az elmúlt év október havában tartott közgyűlésünkről azzal a szándékkal távoztunk, hogy, tekintettel a súlyos helyzetre, utazási és közélelmezési nehézségekre, tavaszi közgyűlést nem tartunk. Azonban az egyetemes konvent mult évi december hó 14-én tartott ülésében elhatározta a törvényhozó zsinatnak f. évi október 22-ik napjára leendő összehívását, felhatalmazván a konventi elnökséget, hogy a zsinattartás legkegyelmesebb királyi engedélyezésének leérkezése után az egyházkerületeknél a zsinati képviselők megválasztása iránt intézkedjék: az egyházkerületeket pedig felhívta, hogy a konventi elnökség felhívása alapján a zsinati képviselők választását ejtsék meg s a választás eredményét a konventi elnökségnek oly időben jelentsék be, hogv a konventi elnökség a megválasztott zsinati képviselőknek a zsinatra való meghívása iránt kellő időben intézkedhessék. A zsinattartás legkegyelmesebb királyi engedélyezése megtörténvén, egyházkerületi elnökségünk nem érezte magát feljogosítva a konvent által rendelt intézkedések megtételére, mert ez ügyben csak az egyházkerületi közgyűlés intézkedhet. A kézenforgó tárgysorozatból méltóztatnak látni, hogy a zsinati képviselők választásának elrendelésén kívül még sok más fontos ügyben kell közgyűlésünknek intézkedni és határozni, melyekre azonban időnk hasznos kihasználása szempontjából bővebben kiterjeszkedni nem szándékozom. De néhány percet azért mégis méltóztassanak nekem engedélyezni, hogy megemlékezzem néhány egyházkerületünket érintő részben fájdalmas, részben örvendetes eseményről. Főgondnok úr ő excellenciája is megemlékezett már a mindnyájunk által tisztelettel és hódolatteljes hűséggel körülvett ősz királyunknak, a fejedelmek nesztorának elhunytáról. Elvesztettük bölcs vezérünket, fejedelmünket, akinek egv hosszú életen át szerzett tapasztalatai s szinte emberfeletti csapások közepette megacélozott! lelki ereje biztossággal vezette hosszú időn át hazánkat és mostani nagy küzdelmünket is. Midőn tehát lelki szemünkkel a bécsi család sírboltban elhelyezett koporsójára kegyeletes érzéssel tekintünk, méltán elmondhatjuk a kesergő prófétával: <megszűnt a mi szivünknek vidámsága. . . elesett a mi fejünknek koronája.»