Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1907-1909.

109. október 16.

10 190!) október 16-án. — 12. 12. Püspök úr előterjeszti következő évi jelentését: Jelentésünk magvát az esperesi jelentésekből és egyházmegyei jegyzőkönyvekből állítjuk össze. Nyolcz egyházmegye jegyzőkönyve együttvéve egy nyolczszögletű faragott kő, melyre építeni könnyűnek látszik, de nekem csak napok jutnak építményem röglönzött szerkesztésére. Nem panaszképpen mondom ezt, hanem mentségéül jelentésem hézagainak, a melyek elnézést kérnek hivtelenségeiért a sokra bizatottnak. Nem közmegegyezés, nem is a véletlen, hanem a lelkek és elmék egységének megnyilatkozása volt egyházmegyéink jegyzökönyveiben Kálvin emlékének egyértelmű megünneplése. Ezek a jegyzőkönyvek egy egész esztendőre terjedő ünnepről szólnak; melynek napja Genéveből kisugározva, az egész evangéliomi keresztyénségre vetette ugyan fényét és melegét : de talán mégis a mi Magyarországunkat és Református Egyházunkat hatotta át legmélyebben, legtartósabban; egyszersmind megszilárdította azokat a táguló kapcsokat, melyek a mi magyar népünket a reformatió bölcsőjéhez kapcsolják. Tudósaink, lelkipásztoraink méltó díszben jelentek ott meg, méltó fogadtatásban részesültek. Mindaz, mi ez ünnepélyen végbe ment, közönségesen és örvendetesen tudva van. Kálvin munkái, tanításai, egész szelleme, új erőben és szépségben jelentek meg a világban. Láttuk, hallottuk, olvastuk ezeket. Kálvin maga állott előttünk szólt hozzánk, tanított, intett és fenyegetett minket. Nem feledjük el! Van azonban egy kevésbbé ismert vonás az ő életében, melyet ritkán hallunk emlegettetni, de a melyre én sohasem gondolhatok szívbeli mély megalázódás nélkül. Az ő utolsó szavai: «Mindaz, a mit cselekedtem, nem ér semmit! Tudom, hogy ellenségim örvendezve hallják e vallomásomat, de ismétlem, mindaz, a mit cselekedtem, nem ér semmit, és én egy haszontalan szolga vagyok!» Ezek voltak utolsó szavai, azt mondják; de én talán némi liczentiájával a subjektivitásnak, azt mondom: Nem; nem utolsó szavak csupán, a minőt agóniában mond az elboruló elme; ez az ő végrendelete, melyet ne-