Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1906.

1906. szeptember 21.

262 III. Függelék. elvégzésére, a mely költői és műfordítói dicsőségét együtt és a legékesebben hirdeti, t. i. Dante nagy műve magyarrá tételére. Egy olyan ember, a ki megjárta a földi örömök és emberi eszmények minden útját, a ki megvívta a harczot a kételkedéssel, a ki szerette mind a két hatalmas intézményt, az államot is, az egyházat is, s a ki be tudott hatolni a hit titkaiba és bámulatosan ismerte a bibliát: ez az ember volt hivatva, hogy mindazokkal a nehézségekkel megküzdjön, a melyek legyőzésének nagyszerű eredményéül a magyar Dantét nemzete kezébe adhatta. Ha semmi egyebet nem tett volna, csak azt, hogy Dante «Isteni színjátéka- mind a három részének felséges gondolatait a magyar nyelv ékes ruhájába öltözteté, akkor is nagy dolgot művelt volna. Pedig másféle műfordításai is számot tesznek. A kik műfordításaival foglalkoznak, nagyon hamar rákerítik a sort arra, hogy a magyar nyelv kincseit mily csudálatos módon ki tudta aknázni s hogy mily zengzetes rímekbe sorakoztatta a szavakat. Azt hiszem azonban, hogy a fődolog ez: csupa becseset ültetett át. A mi vagy alakilag kifogástalan vagy tartalmilag súlyos volt, vagy a miben a tartalom és alak szépsége egyesült s az eredeti és üde tartalom bájos külsőben jelent meg: azt fordította le. A merengő Moore, az élénk Beranger, a mélységes Goethe, a csapongó Heine, az élénk képzelődésű Hugó Viktor, a komoly bölcselkedő Tennyson, s a lelki élet folyamának minden zsongását is, zajgását is, hullámzását is, viharzását is ismerő Moliére és Shakespeare, sőt még a rettenetes és vértől csepegő Nibelungok is: egyaránt megtalálták benne tolmácsukat; de nem lelketlen tolmácsot, hanem olyat, a ki gondolataikba és érzéseikbe behatolt, azokat magába felvette, elsajátította s így kereste meg a legalkalmasabb magyar kifejezéseket és szavakat. Hogy e művekbe elmélyedhessen s ne csak magukat a költeményeket értse, de a környezetet is, a melyben keletkeztek: óriási elméleti tudást szerzett, s tudásáról nemcsak számtalan kritikában és tanulmányban, hanem mint egyetemi magántanár, mindig vonzó és érdekes előadásokban is adott számot. Ezek az előadásai rám nézve azért is emlékezetesek, mert Szász Károlyt ott az egyetemen láttam először. Jól emlékszem most is, hogy az ifjúság, a