Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1904.

1904. március 19.

1904 márczius 51-én. — -20. 29 s közmívelődési czélzatainkat elősegíteni kész nemzeti kormánytól tartózkodás nélkül és hálával fogadhattunk el. mint oly foglalókat, melyek remélnünk engedik, hogy az 1848: XX. t.-cz. betűi lelket öltvén, megelevenednek. Cselekedje Isten, s áldja meg azoknak munkáját, kiket közöttünk arra hívott el. hogy bölcsességükkel, befolyásukkal, szavuk meggyőző erejével erősítsék, építsék, oltalmazzák kerítéseinket, míg mi lelkészek, e kerítéseken belül a magunk mezején munkálkodva, igyekezzünk magunkat méltókká tenni az ő oltalmukra. Nem szokás az ilyen soron kívül, s csupán egy czélból összehívott közgyűlés tárgyai közé felvenni a statisztikai adatokkal való beszámolást, legkevésbbé a szomorú adatokat, veszteségeinket; de legközelebbi veszteségeink oly természetűek, s oly gyorsan következtek egymásután, hogy mulasztás, sőt hálátlanság volna akkorra halasztani megemlítésüket, mikor már a hatalmas orvos, az idő, vékony hártyájával kezdi bevonni a sebet. Első veszteségünk nem mai vagy tegnapi. Tudós és munkás elődöm lassanként s csaknem észrevétlenül kezdett ritkábban jelenni meg közöttünk testben, lassankint maradozott el tőlünk lélekben; mikor vártukmegjelenését, levél jött helyette, «és a levélen fekete pecsét;», mely az ő végleges visszavonulását, lemondását jelentette; veszteségünket jelentette, mely az által jutott teljességre, hogy most én ülök a helyén. Isten akarta, hogy szűnjön meg cselekedni és szólni az ő nevében: mi újítsuk meg gyöngéd kegyeletünk kifejezését, jelentsük meg neki és családjának tiszteletteljes részvétünket; hivségének emlékezetét őrizzük meg, miként fáradhatatlan kezének s lelkének emlékezetét munkái és alkotásai megőrzendik. Másik veszteségünkről egy még alig feldomborult sír beszél: Kovács Albert sírja. Közel 40 esztendeig theológiai intézetünk tanára, igazgatója, ifjaink mentora, egyházkerületünk jegyzője, tanácsbirája. konventjeink-