Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1896-1898.

1896. október 17.

1896 október 11-én. — 11. 25' Egyházi életünknek, különösen lelkészeink, sok helytt igazán siralmas, ne mondjam, szégyenletes szegénységének is hozott ez a mindenkép nevezetes esztendő, millennáris ajándékokat s ezek közül a legnevezetesebb, mert maradandó: az annyi év óta óhajtott, sürgetett s vajúdott egyetemes lelkészözvegyi s árvái gyámintézet életbeléptetése. Ez intézet lelkészeink leendő özvegyeit s árváit legalább a nyomortól s éhenhalástól megmenteni van hivatva, de magoktól a szolgálatban levő lelkészektől áldozatokat kiván: fizetésök 10%-ának belépési dijul s ^/^/crának évi járulékul pontos befizetését. Súlyos áldozat, kétségkívül — s némely egyházmegyékből már is emelkedik — nem ugyan panasz, de aggodalom hangja, hogy a járulékok befizetése a szegényebb lelkészekre nézve nehéz lesz s mindennapi falatj oknak száj októl elvonásával jár, végrehajtásuk pedig könyörtelen leend. Több egyházmegye, eddig fenállott saját gyámintézetei révén segíti a lelkészek belépését az országosba. De vetőmag nélkül nincsen termés; s Egyetemes konventünk minden özvegyről és árváról kívánván s kötelessége is lévén gondoskodni, minden lelkészre nézve kötelezővé kellett tennie a járulékokat. Meghallgatta ismételten az összes egyházmegyék és kerületek kifogásait az első szervezet ellen és segített azokon — bár előre látta, hogy az ujon megállapított alapokon mihamar el fog közeledni az az idő, melyben a közalapból kell fedeznie a gyámintézet által nem fedezhető kötelezettségeket. E veszélyt elkerülhette volna, ha elfogadja az évenkinti felosztás tervét, nevezetesen hogy az évi jövedelem a mindenkori özvegyek és árvák közt osztassék fel, jusson egynek amennyi jut. De a konvent e könnyű számítást mellőzve minden özvegynek s minden árvának bizonyos meghatározott nyugdíjt rendelt el — s ezzel megmentette őket attól az előre ki nem számítható bizonytalanságtól, melybe az évenkint változó felosztás sodorta volna az úgy is szűken mért segélyezést. Hálásak lehetünk — s köztünk éppen a szegényebbek — ez emberies intézkedésért. Hálánkat érdemli az E. konvent, mely a fenyegető hiányt abban a boldog reményben szavazta meg előre, hogy közalapunk az államsegély felemelésével azt meg fogja birni.