Dunamelléki Református Egyházkerület Jegyzőkönyve 1870-1874.

1871. június 3.

12 1871. Junius 4. vidéki, Pap Sámuel felsőnyéki, Tömösközy Sándor ó-kécskei lelkészek mai napon az isteni tisztelet alkalmával rendes lelkészül felavatt attak: szolgál tudomásul. 14. Püspök ur a következőkben terjeszti elő évi jelentését. „Főtiszteletü egyházkerületi közgyűlés! Egy év mult el, mióta egyházkerületünk gyülésileg utószor találkozók s tanácskozók. E lefolyt egy év fölött akarok szemlét tartani, reá mutatva a kiválott alakokra, fölemlitve nevezetesb eseményeit. Ez évben munkásságunk s előhaladásunknak kevesebb tanúságai tűnnek föl, mint az előzőkben. Ennek oka az európai nagyszerű események, melyek figyelmünket magukra elvonák, ámulatba ejtének s tevékenységünket megzsibbaszták. Értem a vatikáni zsinatot, mely a pápa csalhatatlanságát decretálta s a franczia-porosz háborút, mely szertelen folyamával s eredményeivel minden államférfit s világpolgárt meglepett. Mint mikor a láthatáron, bár távolban, csudaszerü felhő s vész támad fel, mely méhéből villámokat ont alá s fuvalmaival megszaggatja a légkört, — a távol vidék lakója megdöbbenve áll meg s ámulattal szemléli a rettentő tüneményt, kétely közt vájjon a csapás őt nem sujtandja-e le s e mellett elmulasztja végezni saját dolgait? — ily helyzetben valánk mi közelebb s elhanyagoltuk, legalább elhalasztottuk sürgős teendőinket. Holott külföldön a testvér egyházak ernyedetlen és sikeres munkássága, honunkban a kath. autonomia iránti congressusok, és a kath. casinók igyekezete s tevékenysége váltig eszünkbe juttathaták, hogy mi is működjünk s ne vesztegeljünk. De vannak belső okai is tétlenségünk s hátramaradásunknak, melyek egyházi szerkezetünkben s saját viszonyainkban rejlenek. Ugyanis annyira féltékenyek valánk egyes egyházkerületeink autonómiájára, addig vitattuk s foganatosítottuk a cantoni rendszert, hogy magyarhoni reform, egyházunkban szintén megfogyatkozott az egység, közösség s testvériség tudata s érzete, — miből önkint következik, hogy egyetemes, egységes s nagyszerű dolgokat nem birunk létrehozni, — hagyján ! sőt egymást folyton contracarirozzuk s paralysáljuk. Ehez járul lelkészeink legnagyobb részének mostoha helyzete, kik kénytelenek anyagi gonddal küzdeni létök s családuk fentartása végett s annálfogva alig szentelhetnek némi időt s erőt maguk továbbképzésére s gyülekezeteik felőli lelki gondra. És a mi még sajnosabb, a gyülekezetek nem sejtik s nem akarják belátni, hogy e bajt orvosolniok kell, sőt megragadják az alkalmat, ürügyeket támasztanak a dijlevelek értékének csökkentésére. Vajha megismernék, hogy a mult században szerzett dij levelekkel, melyek szerinti jövedelem nem fedezi a jelenkori szükségek s igényeket, nem lehet szellemes ifjakat megigézni s lelkészeire terelni, kik előtt ez idő szerint vonzóbb s magasb életpályák nyiltanak meg ! Innen van, hogy a theolog. collegiumokban a növendékek száma