Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 1. szám
A römitől a kanasztáig, a rablóultitól a csapdiecsacsiig sokan sokféle kártyajátékot ismernek és gyakorolnak ma Magyarországon. A többség magyar kártyát oszt, húz és számol, mások a francia lapokkal triumfálnak. Kártyázni lehet egyedül, kettesben, négyesben, társaságban, a kártyával lehet tanulni, a kártya elárulja a jövőt, meghozza a szerencsét. De honnan ismerjük a kártyát? Mit is ábrázolnak lapjai? Valóban magyar az a négy színjelű, 32 darabból álló sorozat, melynek lapjai figurákkal és növényi motívumokkal díszítettek, s részben számozottak. A kártya őshazájának általában Kínát tartják a történészek. Egyesek szerint a négy színre tagolódás, a figurák összeállítása egy régi sakkjátékféléből alakult ki. Mások szerint az eredet Indiában keresendő, ahol hercegek szórakozását, egyszersmind stratégiai érzékének fejlesztését szolgálták volna a díszített csontlapocskákkal folytatott játszmák. Az eredet kérdése máig eldöntetlen. Hasonlóképp bizonytalanság övezi azt is, hogy mikor és milyen körülmények között jutott el a kártya Európába. Legalább olyan valószínűnek tűnik az, hogy az arabok közvetítésével ismerték meg az európaiak a kártyát, mint az, hogy a keresztes hadak katonái Keletről hazatérve hozták azt magukkal. Az első említések tilalmak. Ez azt jelenti, hogy Európa nyugati felében a XIV. századra a kártyázás már olyan erős, az erkölcsöt fenyegető szenvedély, hogy egyházi és királyi rendeletek igyekeznek azzal szemben gátat emelni. Firenzében 1376-ban tiltották meg az újonnan bevezetett „naibbe" elnevezésű játékot, Kasz- tíliában I. János király 1387-ben hoz olyan rendeletet, amely a kártyázást is megtiltja néhány más játékkal együtt. A német nyelvterület déli részén minden valószínűség szerint 1350—60 táján terjedt el a kártya. Egy, feltehetően a Rajna- vidékről származó domonkos rendi szerzetes 1377-ben keltezett kéziratában már erkölcsnemesítő funkcióval igyekszik felruházni a kártyázást. A kártyajátékra vonatkozó városi rendeletek is szaporodnak: Constance-ból (1379), Nürnbergből (1380) és Zürichből (1391) ismerünk ilyeneket. Ugyancsak a XIV. század végéről a brabanti uralkodó hercegek számadáskönyvei árulkodnak arról, hogy kártyát vásároltak az udvar számára, s hogy e kártyákat használták is, hiszen kártyaveszteségeket is regisztráltak. Németalföldön is beletelt azonban néhány évtizedbe, amíg az udvari körökből a kártya átkerült a közhasználatba. A szaporodó adatok arról tanúskodnak, hogy a kártya meghódítja Angliát is, Franciaországról nem is beszélve, majd Közép- és Kelet-Európa országai kerülnek sorra. Hozzánk valószínűleg Itáliából érkeztek az első kártyák, Mátyás király idején. Az igazi áttörés azonban német földről feltételezhető a XV. és XVI. század folyamán. 1495 tájára keltezhető a kártya első magyarországi említése egy latin szövegben. A Murmellius-féle latin- magyar szójegyzék 1533-ból már szerepelteti a „Jaczo charte” kifejezést. A kártyatilalmak is ez idő tájt, azaz a XVI. században sokasodnak először az erkölcsi intelmekben, prédikációkban, majd a rendeletekben is. Balassi Bálint „egy citerás lengyel lányról szerzett" verse egyik szakaszában már egy kártyajósló jelenetet - természetesen szerelmi jóslásról van szó — magyaráz. A vers feltehetően 1590- ben, Krakkóban íródott. A kártya- jóslás említése igazán nagyon korainak számít, hiszen ez a gyakorlat jobbára csak a XVIII, századtól kezdve terjedt el Európában. Az első ismert kártyák valóságos iparművészeti remekek. Méretük kö39
