Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)

1992 / 1. szám

T©IPI BIKÁJA „Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán, / Valahogyan vágóhídról szabadulván; / Bömböl és sikangat, és a vért szagolja, / Mely füléből ömlik s szügyét végigfolya.. / . . . Annak tartott, akit elül-utol talált, / Futá minden ember a bi­zonyos halált.” Akkor pedig Miklós szarván ra­gadta, és földre roskasztotta a Pest városát ré­misztő állatot. így történt ez a Toldi kilencedik énekében, de a régvolt mese lehetett valóság is, hiszen akkor nflég ősi szabadságban élő ri­deggulyák csatangolták a magyar pusztákat, és az ilyen állat könnyen feldühödött, amikor ki­került szokott környezetéből. A bika megfékezé­sét nem feltétlenül a képzelet szülte, mert a szarvasmarhát egy nyakcsigolyát feszítő, gya­korlott fogással még az átlagos erejű ember is feldöntheti. Az egérszínű, kormos nyakú, hosszú- szarvú magyar szürkemarha volt a legendás szi- lajbarom egykor, amely évszázadokon át nem­zeti jövedelmünk legjelentősebb forrását képez­te. Sok népi hagyomány és feljegyzett adat éb- resztgeti róla az emlékezést. Magyarföldi meg­jelenése ma is titok. A romantikára hajló szem­lélet őshazai eredetét hangoztatva Árpád ma­gyarjainak tulajdonítja kárpát-medencei betele­pítését, de a korabeli irodalom ennek éppúgy ellentmond, mint a tárgyi bizonyítékra épülő régészeti vélemény. Az 1353-ból származó Bécsi Képes Krónikában ugyanis a beözönlő magya­rokat apró termetű, barna színű, rövid szarvú marhák kísérik, és a honfoglalás kori ásatások gazdag anyagából még egyetlen szürkemarhával azonosítható, hosszúszarvú koponya sem került elő. Van olyan feltevés, hogy a tatárok elől me­nekülő kunok hozták be később, de az sincs kizárva, hogy fajtája az őstulok és a kora kö­zépkori, primitív szarvasmarhák kevert utódaiból, hazai környezetben alakult ki. A szürkemarhákat egykor szilajon vagy ridegen tartották a pusztán, az állatok istállót soha nem láttak. Télen-nyáron a szabad ég alatt legeltek, s vadállati viselkedési formák jellemezték ma­gatartásukat. Rejtőztek vagy menekültek, de tá­madtak is, ha úgy hozta a sors úton-útfélen. Bika, tehén és növendék legelt közös gulyában, s így nem célratörő tenyésztés, hanem az erő­sebb jogával járó természetes kiválasztódás ha­tározta meg a szaporodásukat. Ezt a szélsősé­ges tartásmódot később egy némiképp kíméle­tesebb, félszilaj pásztorkodás váltotta fel: az ál­latok csak november végéig maradtak a sza­bad legelőkön. Amikor azután a tél beköszöntött, és „hátán hordta a havat a marha” - ahogy a közép-ázsiai nomád kirgizekről jegyezték fel egykor — a gulyákat nádból, giz-gazból, szárí­tott trágyából épített szállásokra terelték. Ott azután sorsukat pásztoraikkal megosztva vészel­ték át a zimankós időszakot. Az ilyen rideg és félrideg tartásmód kegyetlenül próbára tette az állatot. Heves telek, nyári forróságok viszontag­ságait kellett elviselnie: éhezést, szomjazást, s élethalálharcban megvédeni az apró borját, ami­kor farkas támadott. Egykorú forrásokból tudjuk, hogy 1804 áprilisában harmincezer szarvasmar­ha esett áldozatul egy dél-magyarországi hóvi­harban. 1867 kora tavaszán, három megyényi területről egy éjszaka hetvenkétezer szilajmarha pusztult el a hóförgetegben az Alföldön. A fél­szilaj legeltetés utolsó nyomai is a Délkelet-Al­földre vezetnek. Csanádban a nagykirályhegyesi legelőn 1940-ben, a hódmezővásárhelyi Rossz­pusztán pedig 1944-ben számolták fel az ott még félvadon tartott szürkegulyákat. A szélsőséges életforma évszázadokon át sze­lektálta, edzette a pusztai szürkemarhákat. Az időközben kialakult kiváló tulajdonságaik hatá­rozták meg azután helyüket a magyar néprajz­ban és gazdaságtörténetben. Az erdősztyeppés, mocsaras, ember nem járta legelőkről nagy kö­rülményesen összeterelt vágóállat kezdetben még csak a hazai települések hússzükségletét látta el, és Toldi bikáját is bizonyára egy ilyen Pest­re került „szabadbaromról” mintázta meg a köl­tői fantázia. A XV. századtól kezdve azután a magyar állatkivitel Nyugat-Európát is meghódí­totta. A XVI—XVII. században a tőzsérkedésnek mondott marhakereskedés már hatalmas mérete­ket öltött. Az 1500-as évek közepe táján egye­dül csak Bécsben három év alatt 185 ezer szarvasmarhát értékesítettek. Ekkortájt százezer körül alakult a szürkemarhakivitel évi átlaga. A mind távolabbra irányuló marhahajtás három fő útvonalon zajlott: az északnyugati Morvaor­A kormosnyakú szürkemarha 26

Next

/
Thumbnails
Contents