Múzsák - Múzeumi Magazin 1992 (Budapest, 1992)
1992 / 1. szám
zője volt az egész filmet meghatározó erotikus kisugárzás. A Halálos tavasz a közönség körében elsöprő sikert aratott, ugyanakkor a felháborodás, a botrány sem maradt el. A női meztelenség filmművészeti ábrázolása még a második világháború utáni években is botrány-motívumnak számított. A hatvanas évek második felétől, még inkább a hetvenes évektől kezdve lényeges változások észlelhetők a világ morális arculatában. A korábbi taburendszer nagyrészt megdőlt, s vagy a históriai homályba veszett, vagy egyszerűen □ nevetséges birodalmába tolódott át. A meztelen női test fiimi ábrázolása mindennapi árucikké válik, különösen az új médium, a video tömeges elterjedésével. A különböző szintű, úgynevezett lágy és kemény pornók, a horror és a véres akciófilmek uralják a piacot. Ugyanakkor a „minőségi" filmgyártásban is alapvető változások következnek be: a szexualitás ábrázolása profanizálódik. A szerelem, a női test szépségének, tisztaságának lebegő-ragyogó megjelenítése épp úgy háttérbe szorul, mint azok a sejtelmes-fülledt ábrázolási módok, amelyek az erotikus vágyakat, a túlfűtött szexualitást az emberben meglévő démoni erők megjelenéseként fogják föl. A hatvanas-hetvenes évektől a filmvásznon megjelenik a szexualitás, mint profán nemi aktus, vagy mint az elembertelenedett emberi viszonyok már-már mitologikussá növesztett megnyilvánulási formája. A „botrány-skálára" új motívumok kerülnek fel, pszichológiai szempontból pedig új hatásmechanizmusok lépnek életbe. A francia új hullám egykori „fenegyereke", Jean-Luc Godard Weekend című filmjének hazai bemutatása után fölháborodott levelek tömkelegé érkezett a Filmmúzeumba, jellemző módon mégis hónapokon át telt házzal vetítették a filmet. Godard ebben az alkotásában nemcsak a modern ember szexuális csődjéről beszél, ennél jóval tovább megy: eljut a kannibalizmus víziójáig, egy eljövendő katasztrófa baljós megjelenítéséig. A „túlcivilizált" polgári társadalom emberének szexuális rafinériája egyfelől, s az ani- malitásig süllyedő nemi aktus másfelől: ez maga a csőd. Ehhez járul még az a morbid humor, sátánian ironikus kívülálló szemlélet, ami a film egészére rányomja a bélyegét. Hasonló morbid humor hatja át Marco Ferreri botrányosan zseniális A nagy zabálás című filmjét. Ebben a pokolian mulatságos történetben a weekendező társaság (azaz a „túlcivilizált” emberiség) sajátos módját választja a kollektív öngyilkosságnak: a szó szoros értelmében halálra zabálja magát. A modern ember katasztrófaélménye tehát mindkét filmben a lét- és fajfenntartás együttes csődjében fogalmazódik meg. (A nagy zabálást is csak a Filmmúzeum mutathatta be, s az is csak többéves késéssel.) A modern film klasszikus botrányának mégis az Utolsó tangó Párizsban című Bertolucci-film tekinthető a hetvenes évek közepén. A szexualitás Bertolucci e művében egy nosztalgikusnak is nevezhető műforma keretei között, melodramatikus formában jelenik meg. Ez a kettősség: a modern ember szexuális profanizmusa egy melo- dramatikusan érzelmes történetbe ágyazva - egyebek között épp ez adja meg a mű varázsát. A film egyik legkényesebb szexuális szituációjában (a „vajazási" jelenetben) hangzanak el a főhős szájából a legszentebb szavak, mint haza, Isten, család. Ez nem más, mint a keresztény valláserkölcsi alapokon nyugvó polgári értékrend szakrális fogalmainak és ugyanezen civilizáció érzelmileg kiüresedett emberének profanizmusa közötti föloldhatatlan ellentmondás megjelenítése. Az Utolsó tangó Párizsban forgalmazását Olaszországban a cenzúra az obszcenitás vádjával betiltotta. Több évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét bemutathassák nyilvánosan. A film magyarországi bemutatója szintén igencsak sokáig váratott magára. Bertolucci egyébként is hajlamos arra, hogy filmjeivel botrányt kavarjon, tabukat döntsön. Ez történt a Hold című filmje kapcsán is, mely azzal kavart indulatokat, hogy a vérfertőzés (és a fiatalkorú kábítószerezés) valóban tabunak számító témáját vitte vászonra egy érzelmesre hangolt anya-fiú kapcsolat ábrázolásán keresztül. Bertolucci egykori példaképe, Pier Paolo Pasolini a Salo avagy Sodoma 120 napja című alkotása olyan eszközrendszerrel él, amely pszichológiailag egyebek között az undor-reakcióra épít. Döbbenetes, apokaliptikuson fölkavaró ez a fasizmus természetrajzát végtelenül kegyetlen precizitással fölmutató film. A gondolatiságot merő iszonyattá „varázsló” képsorok már nemcsak a rációra és érzelmekre hatnak, de a nézők vegetatív idegrendszerére is. Jancsó Miklós Magánbűnök, közerkölcsök című alkotásával a magyarok is föliratkoztak az apokrifnek nyilvánított filmek listájára. A meztelenség és a különböző fajtájú közösülések valóságos orgiája a film, igaz, Jancsóhoz méltó módon egy absztrakt-szimbolikus műforma keretei között. BÍRÓ gyula 17 Korikatúra a Nagy zabálásról A Hold A Nagy zabálás
