Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 2. szám
A mozgókép feltalálása a múlt század végén, ahogy mondani szokás, a levegőben volt. Valóban, szinte egy időben ért el eredményeket a francia Rey- naud, a német Oscar Messter és persze a nagy amerikai mágus, Thomas Alva Edison. A műfaj 1895. december 28-án született meg, amikor a párizsi Grand Café Boulevard des Capucines-en levő helyiségében a Lumiére-test- vérek megtartották első nyilvános vetítésüket. A feltalálók sok részeredmény egyesítésével megteremtették a felvétel és a vetítés azon biztos módját, mely lényegében ma is érvényben van, és nem utolsósorban először valósították meg a mozit. A film rohamos elterjedésének és művészetté válásának első évtizedeiben annak fekete-fehér és néma voltát esztéták és kritikusok sajátos értékként, a műfaj alapvető meghatározójaként kezelték. Valójában ezek olyan fogyatékosságok voltak, melyek kiküszöbölésére a fejlődés során, sőt a megvalósulást megelőző elméleti töprengésekben is mindig gondoltak. Az 1920-as évek végére megvalósult a hangosfilm, majd rövidesen megjelent a színes film. A szín és a hang napjainkban már magától értetődő velejárója a filmnek, a videónak és a televíziós sugárzásnak. A színes film is, mint a műfaj, a mozgókép valamennyi egyéb fejlődési ’lehetősége, hosszú és sok eredményt hasznosító út során alakult ki. A színes film technikája meglehetősen bonyolult eljárás eredménye. Lényegében a színelmélet felfedezéseinek hasznosításán alapul. A különféle módszerek abból az elgondolásból indulnak ki, hogy a három alapszín, a vörös, a sárga és a kék keveréke minden színt, még a fehéret is vissza tudja adni. A szín- és fényérzékeny emulziórétegekben rögződő színes kép az előhívás folyamán alakul ki vetíthető színes filmmé. A törekvés, hogy a film színes legyen, olyan erős volt, hogy már 1896- ban, tehát egy évvel a film megszületése után megjelentek a kézzel színezett filmek. A Pathé filmvállalat hozta forgalomba Pathécolor néven ezeket a filmeket, melyek hatásukban színdúsabbak voltak, mint később a fényképészeti úton előállított színes filmek, és még ma is felveszik a versenyt a színes mozgóképekkel. Persze ez a rendkívül munkaigényes, aprólékos módszer már nem volt alkalmazható, amint a filmek egyre hosszabbak lettek, és a mozik számának szaporodása nyomán egyre több kópiára volt szükség. Az 1890-es évek végén mind több szabadalmat jelentettek be világszerte „természetes színű mozgófényképek" készítésére. Ezek jelentős része olyanféle mechanizmus volt, mely a vetítés folyamán vörös, zöld és kék üvegből készült tárcsák forgatásával vagy más hasonló módszerrel próbált színhatást elérni. Más megoldással kísérletezett például a mozgókép egyik különös sorsú feltalálója, az angol William Friese Greene, aki a felvételeknél színszűrőket akalmazott. Megindult a kutatás a célravezető megoldás, a filmanyagot felhasználó színes film megvalósítása irányában, is. Ugyanazon évben, 1915-ben Amerikában két társulás, a Kodachrom és a Technicolor cég is alakult az ilyen eljárások kiaknázására. Technikatörténeti kuriózum, hogy 1917-ben az első technicolor laboratóriumot egy Floridába menő vasúti kocsiban rendezték be. A húszas évek elején a mozikban felbukkantak az első színes filmek, így 1926-ban Douglas Fairbanks nálunk is bemutatott filmje, A fekete kalóz. 1929-ben jelent meg az első színes, technicolor hangosfilm, a Vikingek. 1932-től láthatók Walt Disney színes rajzfilmjei, és világszerte hatalmas sikert aratnak. A döntő megoldást jelentő színes negatívról történő másolást azonban csak 1944-ben oldották meg. Sorra jelentek meg a Koda- color, Agfacolor és más, ma is használatos eljárások. Idővel a színes film teljesen átvette az uralmat, és ma már csak néhány rendező forgat időnként fekete-fehér filmet. A színes film általános elterjedése filmművészeti szempontból ugyanolyan problémát vetett fel, mint korábban a hangosfilm megjelenése. Míg a hang könnyen irodalmias megoldásokra, színpadszerűségre csábíthat, a szín a természet másolása vagy képzőművészeti megoldások felé terelhetik ezt az öntörvényű műfajt. Balázs Béla már korán felhívta erre a veszélyre a figyelmet: „Művészi jelentősége a színnek csak akkor van, ha különleges filmszín- élményeket fejez ki. Mert ha csak a festészet művészi hatásaival akarna versenyre kelni, eleve vereségre volna ítélve és csak giccses, primitív paródiája maradhatna a legősibb és legnagyobb művészetnek. A mozgófénykép színességének művészi különlegessége csak a színek mozgásának élménye és annak kifejezése lehet.” Egyes képek statikus hatásától óvta a filmek alkotóit, a film ugyanis állandó mozgás, így a színek mozgását is szem előtt kell tartani az alkotóknak, előzetes tervezéssel, a vágás törvényeinek figyelembevételével. A filmek áradatában feltűnő sok-sok kommersz munka mellett szerencsére születnek a színdramaturgia lehetőségeivel is élő művek. Ilyen volt például a francia Marcel Camus Fekete Orpheusz című filmje, mely a riói karnevál három napjába sűrítve elevenített meg egy ősi legendán alapuló szerelmi történet. A film a színek hangulatkeltő erejét belekomponálta az egész alkotás ritmusába, lényeges eleme volt a színek drámai, lélektani hatása. A színek stilizáló és drámai hatásának felhasználására szép példa Laurence Olivier V. Henrik című Shakespeare-filmadaptációja is. A rendező és filmteoretikus Eizenstein írta: „A rendező színkeverése különbözik a természet és jelenségek eleve adott színvilágától. A művész rendkívülit teremt a megszokottból, és ezzel kifejezi saját érzését és gondolatvilágát." Elméletét a gyakorlatban is bebizonyította Rettegett Iván című filmjének színes jeleneteiben, ahol a bojárok vad mulatozását vörösbe és feketébe komponálta, a katedrálisban lezajló gyilkosság alattomos és szorongató képeit pedig valószínűtlenül zöldes, kékes hideg, borzongató színekkel mutatta be. A színek felhasználásának egészen sajátos területe az animációs film. A rajz- és bábfilmekben elsősorban a képzőművészeti elemek a legerőteljesebbek. Ugyancsak egyedi problémát jelentenek a természetfilmek is, itt viszont a valósághűség az elsődleges követelmény. Bár ezen a téren is érvényesülhet az egyéni színlátás, melyre Homoki Nagy István művészien megkomponált természetfilmjei lehetnek példamutatók, mert bennük a hitelesség mellett a színekben megfogalmazott művészi hitvallás és vallomás is érvényesül. KARCSAI KULCSÁR ISTVÁN 41
