Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 2. szám
Aranymosók G. Agricola könyvében Az aranymosó szó a vadnyugati filmek kalandorait, szerencsevadászait idézi, esetleg Jack London regényei jutnak az ember eszébe, ám a Kárpát-medence aranyászainak semmi közük ezekhez a kalandorokhoz. Nálunk az aranymosás nem szerencsevadászat, nem a gyors meggazdagodás lehetősége volt, hanem teljes ezer esztendeig apáról fiúra öröklődő ősi mesterség. Az aranyász nem kereste, hanem apjától, nagyapjától tudta, hol van az arany, de azt is, mi árulja el csalhatatlanul az arany „jelenlétét” a folyópart egyes részein vagy a zátonyokon. A halász és a vadász a szerencsére hagyatkozott, de az aranyász úgy járt ki mosóhelyére, mint földműves a földjére, hiszen azt ősi jogon a sajátjának tartotta. Hogy aztán mennyi aranyat mosott ki naponta vagy évente, az nem a szerencséjétől, hanem a szorgalmától, a kitartásától függött, ahogy ezt a daltöredék is megfogalmazza: „Mosom az aranyat / reggeltől napestig, / tellik is az acskó / negyedig vagy félig.” Az arany az emberiség történelmének mindig is egyik motorja volt, és az is maradt. A történelmi Magyarország területe pedig Európa aranyországa volt évezredeken keresztül. Földrészünk aranyának 75-80 százalékát a Kárpát-medence folyóinak fövenyéből és bányáiból termelték ki. Atör- ténelmi Magyarország területén ugyanis nem csupán a hegyek méhe, hanem a folyóvizek ős- és élő hordaléka is aranyat rejtett. Az ember természetesen először nem a föld belsejében rejtőzködő sárga fémet találta meg, hanem a hordalékban önmagát meg is mutató sáraranyat. Az örökké sóvárgott arany kinyerésének három módozata sok-sok ezer éves múltra tekinthet vissza. Az ember először a folyók élő hordalékában lévő aranyat kezdte gyűjtögetni. Az alkalomszerű gyűjtögetésből fejlődött ki az aranymosás ősi mestersége. Később az ember rábukkant az őshordalék, a toriatok aranykincsére, s kezdetét vehette az aranyásás, majd bizonyára évezredekkel később az aranybányászat. Az élelmes föníciai és görög kereskedők már jóval időszámításunk előtt tudtak a Kárpát-medence aranykincséről. Később az örökké aranyéhes rómaiak egyszerre mosatták, ásatták és bányászAranyászok tatták országunk aranyát. Pannónia szakaszos meghódítása után rabszolgák ezreivel mosatták az aranyat a Dráva és a Mura folyó fövenyéből, s később valószínűleg a Dunából is. Ezt az aranyat dolgozták fel, verették pénzzé Siscia és Sirmium pénzverdéiben. Mint Kiss János professzor írja: „A Mura Muravid, Szentmária, Alsómihályo- vec és a Dráva ártéri területének, Vihenye, Lég- rád stb. aranymosóit a rómaiak is hasznosították, Siscia és Sirmium aranyverőinek nyersanyaga feltehetően innen származott." Századunk elején pedig Rákóczy Sámuel bányamérnök feltételezi, hogy „bizonyára több száz kg lett itt évente akkor kimosva, mert a rómaiak bányavállalataiknál rabszolgákat alkalmaztak, amelyeknek ezreivel rendelkeztek, s ez igen olcsó munkaerő volt... Hogy mind a két pénzverőt elegendő mennyiségű aranynyal ellássák, mindenesetre több ezer rabszolgával mosatták az aranyhordalékot.” Valóban, miért is szállították volna ide az aranyat a távoli provinciákból, hiszen a Római Birodalomban, általában az aranylelőhelyek közelében, tizennyolc pénzverde működött, amelyekről ma is tudunk. Éppen azért, hogy az aranyat ne kelljen nagy távolságra szállítaniok. A rómaiak feltehetően tehát csak itt, Pannóniában termeltették ki a sir- miumi és a sisciai pénzverdébe szállított aranyat. S hogy egymáshoz aránylag közel két pénzverdét is működtettek, az azt igazolja, hogy a pannóniai aranymosás révén jelentős mennyiségű aranyhoz jutottak. Róma hatalmának hanyatlását követően a nép- vándorlás újabb és újabb hullámai csaptak át a Kárpát-medencén, s ezek a népek lehettek barbárok, félvadak vagy egészen vadak, az aranyat már régen nagyon jól ismerték, s a Kárpát-medence aranyban való gazdagsága sem volt előttük titok. Mosatták itt szolganépeikkel az aranyat a hunok csakúgy, mint a pompakedvelő avarok, s őket követően honfoglaló őseink is. Anonymus krónikájából is kitűnik, hogy Erdélybe küldött kémeik nyomban felfigyeltek az aranymosásra. Igaz, hogy az aranybányászat a rómaiak távozása után Erdélyben talán egészen alárendelt szerepet játszott csupán, de azért az aranymosás folyamatos volt egészen Trianonig. A fejedelmeknek, királyoknak gondja volt arra, hogy a föveny kincse ne menjen veszendőbe. Ezt igazolják a királyi és fejedelmi ajándékozó oklevelek, engedélyek, rendeletek, előírások és pátenslevelek. A Kárpát-medence területén legalább ezerre tehető azoknak a helyeknek a száma, ahol egykor rendszeresen mostak aranyat. Az idők folyamán azonban négy igazán jelentős aranymosó centrum alakult ki. Nevezetesen a Duna Pozsonytól Esztergomig terjedő szakasza; a Dráva és a Mura melléke Barcsig; Aranymosás Erdélyben, az Aranyos partján 22
