Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 1. szám
leletek alapján bizonyos, hogy már akkor lakott település volt, bár inkább csak a IX—X. század folyamán népesültbe. Először 1297-ben említi a nevet egy dokumentum, és városi rangra 1355-ben tesz szert a már addig is főleg halászattal foglalkozó falu. 1361-ben megépül az első kikötő, s a XIV. században még fontosabb szerepet játszik a halászatban és a kereskedelemben, mint Amszterdam. Ekkortájt nőtt meg a kereslet a hering iránt, s ki is fejlesztették a jellegzetes heringha- lászhajókat. Idővel ezekből olyan nagy méretűeket építettek, hogy akár bálnavadászatra vagy áruszállításra is alkalmasak lettek — 1550 táján már százhatvan ilyen hajó közlekedett az öbölben. A spanyolok elleni harcban, a XVI. század végén a város és a kikötő stratégiai jelentősége megnő, miközben továbbra is a kereskedelmi hajóutak csomópontja. Az 1602-ben megalakult Holland Kelet-Indiai Társaság egyik központjaként a XVII. század első felében éli virágkorát, mígnem a század derekán Amszterdam veszi át a vezető szerepet. Enkhuizen utcái, műemlékei máig őrzik e fénykor hangulatát, 1983-ban pedig tizennyolc évi előkészítő munka nyomán az ország hatszáz múzeumának egyikeként megnyílt szabadtéri néprajzi múzeuma. Háromszáz épületet telepítettek ide az egykori tengeröböl vidékéről, elrendezésük pedig követi a környék vá- rosainak-falvainak régi térképek és más dokumentumok alapján rekonstruált tipikus alaprajzát. Eleinte téglánként szállították ide a kiválasztott épületeket, de később egész falakat, épületegységeket, sőt a kisebb, fából, esetleg kőből emelt házakat néha egyetlen darabban hozták át eredeti helyükről. A lakóházak, műhelyek, boltok belső berendezésénél a kultúrtörténeti forrásokon kívül figyelembe vették a környéken élők információit, emlékeit is. Ily módon rajzolódik ki hiteles kép a hajdani Zuiderzee környékén élők tenger meghatározta életmódjáról, mesterségeiről, építészetéről, tárgyi kultúrájáról és mindennapi életéről. Az emberek létfeltételeik biztosítása érdekében mindenütt igyekeznek alkalmazkodni a körülményekhez — itt gátakat, töltéseket kellett emelni a hullámok támadásai ellen, ezt a célt szolgálta az úgynevezett tengerfal. Am ha valaki a tengerfalon kívül lakott, számolt azzal, hogy évente többször belép otthonába a dagály. Az emberek ezt mindennapi életük részeként fogták fel, s a víz visszavonulása után az átnedvesedett szőnyegek, ágyneműk szároga- tását egybekötötték a soros nagy- takarítással. Mások az árapálynak kitett helyeken inkább csak a ház emeletét lakták, vagy a földszintet emelték kellő magasságra. A praktikum jegyében a frízföldről származó szélmalom nem csupán kultúrtörténeti látványosság, egyúttal szabályozza a múzeum területét át- meg átszelő csatornák, a grachtok vízszintjét is. A templom sem ok nélkül épült úgy, hogy jókora belső térrel rendelkezzék — alapfeladatán kívül arra is alkalmasnak kellett lennie, hogy a halászok itt száro- gathassák hálóikat, a tűzoltók itt tárolhassák eszközeiket, sőt az elsüllyedt hajókról megmentett árut is itt tették újra fogalmazhatóvá, hogy az eladásukból származó bevétel jóvoltából aztán kiegészíthessék a templom fenntartásának költségeit. A társasági életnek nem az elmaradhatatlan kikötői kocsma volt az egyetlen színtere, lévén főleg halászatból élő emberek, a hajóépító- és javítóműhelyben szinte mindenki megfordult, akárcsak a cserzőműhelyben. A vitorlakészítő mester feladatkörébe ugyanis beletartozott az „impregnálás” is, amikor a vitorlavásznat speciális összetételű, hideg cserzőlében áztatta, majd két árboc között kifeszítve szárította. A hálót sem volt elég csak elkészíteni — úgy tették a sós vízzel szemben ellenállóvá, hogy órákon át főzték tölgy- vagy csertölgykéreg-kivonat- tal feltöltött rézkondérokban. A halat helyben dolgozták fel, tisztították, sózták, füstölték, mégpedig parázs fölött, mert így nyerte el sajátos ízét. A tenger azonban nem csak a hajózás, a kereskedés és a halászat révén kínált megélhetési lehetőséget az embereknek: összegyűjtötték a tengeri kagylókat, szénporral vagy tőzeggel keverték, s a szájával lefelé fordított tölcsér alakjára emlékeztető kemencében lassú tűzön mésszé égették. DOBRAS ZSÓFIA Hajóépítő- és javítóműhely 29
