Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)

1990 / 3-4. szám

L

I

>

Fényképészeti munkássága elismeréséül keveseket ért eddig olyan megbecsülés, mint amiben Székely Aladárt részesíti az utókor. Ma talán ő az egyetlen fotográfus hazánkban, akinek emlékét köztéri szobor őrzi. Mellszobrát 1986-ban avatták fel szülővárosában, az ugyancsak róla elnevezett utcában. Eredeti nevén Bleyer Aladár 1870. március 5-én született Gyulán. Pályakezdéséről ellentmondóak az adatok a különböző írásos emlékekben, de annyi bizonyos, hogy a szakma alapjait Szilágyi József szobafestő, címfestő és fényképész iparostól tanulta. Ezt követően dolgozott immár segédként Kolozsváron, a Dunky fivérek műtermében, majd Budapesten May Manóhogy a fényes kép után matt képek jönnek, és a haladás netovábbja az összekopírozott kép? Az ambiciózus új fényképésznemzedéknek végre eszmélni kell! Nem a finoman kivasalt, kiretusírozott recipe szerint készült képek legyenek az ideáljaink, hanem igyekezzenek az egyszerűségre, valóságra, közvetlenségre és egyéni művészi látásra.” Székely Aladár ebben évtizedekig példát mutatott. Realista szemléletmódja egyedülálló volt egy olyan korban, amikor a kiállítótermekben és az illusztrált szaksajtóban főleg a nemes eljárások valamelyikével készült, festészeti hatásokra törekvő alkotások uralkodtak a fotóművészetben. Hevesy Iván fél évszázaddal későbbi munkájáKöTüEjjartöi^ a K^biriló szállodával szemben

Székely Aladár reklámja

nál, később Mertens Edénél. E jónevű műtermekben szerzett szakmai ismeretek és gyakorlat birtokában 1895-ben önálló vállalkozásba kezdett, s Gyulára visszatérve műtermet nyitott. A helyi erős konkurencia miatt két év múlva Orosházán isipart váltott. Ottani műtermének jövedelmezősége pedig lehetővé tette, hogy 1899 nyarán Budapesten is megnyissa első műtermét, a Vili. kerületi Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téren. Ugyanekkor magyarosítja nevét, s már Székely Aladárként ismeri meg a fővárosi közönség.

A századforduló első-éveiben semmiben sem különbözik pályatársaitól. Azt nyújtja, amit a megrendelők elvártak. Erről így vallott 1907-ben, a Fény című szaklapban megjelent írásában:

„Benne vagyunk a hazugságok kellő közepében.

Természetellenes világítással, cifra hátterekkel, színpadi bútorfelszereléssel, hamis, egyénieden, keresett pózokkal ékeskednek képeink!" Mindezekkel Németországban tett hosszabb tanul- mányútját követően szembesült. Hazatérve önmaga és kortársai számára egyaránt megfogalmazta a tanulságokat: „Forrongás van mindenütt, az eszmék felszabadulnak a bilincsek alól, százados korlátok ledőlnek, a művészet terén mindenütt egész új áramlatok keletkeztek, szóval: új eszmék, új világnézet, új szempontok uralkodnak minden téren. És csak éppen a fényképészet volna olyan bevégzett valami, ami tovább, újabb úton nem fejlődhet? Vagy az a fejlődés menete, önarckép, 1910 k.

63