Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 3-4. szám
„Árpád fejedelem unokája elesik az ausburgi csatában, de szépséges tündérasszonya máig ott siratja és várja minden éjszaka az Aranysziget keleti csücskén. Fésüli hosszú haját, és hull, egyre hull belőle az aranypor.. A mese igazsága örök érvényű igazság, míg a tudományos igazságokra gyakran rácáfol az élet vaskemény, de változó logikája. Ráadásul a mesék igaza gyakorta nem csupán művészi igazság, mert legtöbbjének tarka köntösében megbúvik a tudományos igazság egy-egy, talán még felderítetlen részecskéje is. A Csallóköz és a Szigetköz mesére ihlető vidék még ma is, és még inkább ilyen volt a múltban. A két nagy sziget, meg az egész kettévágott Kisalföld, ez a ma oly termékeny, aránylag sűrűn lakott vidék ezernevű és ezerarcú táj volt valaha. A sellők, a holtágak, ingó lápok, bürük, nádasok, úszó szigetek, feneketlennek vélt vízkutak állatra és emberre egyaránt veszedelmes, kiismerhetetlen világa volt. Mocsári tölgy-, cser-, bükk-, kőris-, fűz- és nyárerdők, szittyó-, káka-, nád- és sásrengetegek borították, s aki nem ismerte csalóka ösvényeit, úszó szigeteit, útvesztőiben kanyargó nádutcáit, ha véletlenül közéjük tévedt, elveszett ember volt. A labirintusból nem vergődött ki többé, menthetetlenül elnyelte a mélység, mely mindenütt ott tántorgott a vadvirágos mezőségnek látszó ingovány alatt. Nem véletlen tehát, hogy már a történelmi előidőkben kialakult itt a mítosz, és szárnyra kelt a regék színes madara. Azt tartotta a környék népe, hogy ezt az óriási szigetséget, ezt a kis országnyi területű ezernyi szigetet, a mindent behálózó vizeket földöntúli hatalommal felruházott, meseszép tündérek, gonosz és jóságos manók, lápot gyújtogató lidérkék, viliik, sellők, bömbölő sárkányok és fanyűvő óriások, csodatevő táltosok és kegyetlen boszorkányok lakják. A múlt század derekán jelent meg Ipolyi Arnold nagy munkája, a Magyar Mythologia című könyve a magyar nép őshitéről, mítoszairól. Többek között ezt olvashatjuk benne erről a vidékről: „A Csallóköz tája a régi időkben olyan csodaszép volt, hogy Aranykertnek nevezték. A Duna megszámlálhatatlan szigeteit a tündérek lakták, kiknek királynőjük: Tündér Ilona, hófehér hattyú képében úszkált-a Dunán, hogy megtalálja szíve egyetlen méltó párját, Árgyilust, a csodaszép királyfiút. A tündérek palotáiban földi halandó által sohasem látott fény és pompa uralkodott. Aranytól-gyémánttól ragyogott minden. Kertjeikben aranyalmák csüngtek az ágakon. A fűszálakon Tündér Ilona aranyport fésül ki a hajából harmat helyett gyémántcseppek csillogtak. Asztalaik roskadoztak a világ minden tájáról idehozott ínyencfalatoktól, és alkonyattól hajnali kakasszóig minden éjszakán messzire hangzó zeneszó verte föl a tájék csendjét.” Ipolyi Arnold azt írja, hogy nem tudja senki, mikor hagyták el ezek a szépséges tündérek a Csallóközt: „S azóta Csallóköz átok bús tanyája, csak ritkán mosolyog le egy derűs nap rája!" Pedig a még ma is szájról szájra szálló tündérregéket hallgatva igenis megtudhatjuk, hogy a tündérek miért és mikor hagyták el ezt a vidéket, méghozzá több változatban. Mesésen szép emlékük ma is élénken él a csallóközi magyarok ajkán. Él abban a tömérdek árvalányhajban, mely valósággal ellepte a fenyéres helyeket, mert a rege szerint „nem egyebek azok, mint az egykor itt élt tündérek elhuHajtott aranyszőke hajszálai." Hajdani ittlakozásuk emléke az az aranypor is, melyet talán már évezredek óta mosnak a Duna fövenyéből. Ezek az aranyszemcsék — egyes regék tanúsága szerint — a tündérek hajából, köntöséből és sarujából hullottak egykor a hullámokba és a fövenyre. Mélyebb és határozottabb értelmű mítoszi jelentősége van azoknak a regéknek, amikor a tündéreknek a halandók közti megjelenését, az emberi ügyekbe való áldásos beavatkozását mondják el. Regéinkben ez a jelenség mindig összefonódik a hajdani aranykor visszasóvárgott álmával, s megszűnését a bánat és az emlékezés csodálatosan ötvözött alaphangja kíséri. A po- zsonypüspöki rege szerint: „Csallóközben még azon időben, mielőtt Csallóközzé lett volna, szép aranyhajú tündérleányok jártak át a Macskaréven a mogyorósi uraság földjére; egy agg fűzfa alatt, mely máig látható, teríték meg éjente asztalukat; kinek kedve tartó, az hozzáállhatott és jóllakhatott, távoztukkor sarujukból aranypor hullott a nyomukban, ki mennyit bírt, any- nyit szedhetett, nem is volt akkor koldus, sem szegény az egész tájékon, de mióta egy gazember a tündérek asztalánál jóllakozva, háládatlanul rá- csúnyított, azóta senki sohasem látta többé a tündéreket." Manga János A Felvidék néprajza című munkájában egy másik változat szerepel: „mióta egy részeg ember levágta Tündér Ilona haját, a tündérek eltűntek, és az Aranykertből Csallóköz lett." A nép nem nyugszik bele a tündérek eltűnésébe. Egyes újabb változatokban Tündér Ilona Mátyás király szerelme. A tündérkirálynő húga, Tündér Rózsa a vizeket díszítő tündérrózsává változik A haltündér és a szerelmes aranyászlegény 41
