Múzsák - Múzeumi Magazin 1990 (Budapest, 1990)
1990 / 3-4. szám
A Várszínház homlokzata, Kempelen Farkas terve, 1786 „Minden művészetnek / Fején a korona: / A mi művészetünk / Ellen ki mondana? / Mi szép, mi szép, mi szép /A mi föladatunk! / Legyünk büszkék reá, / Hogy színészek vagyunk.” Petőfi Sándor Színészdalának lelkes felkiáltása nem afféle költői szerepjátszás. Petőfi valóban megismerte „a világot jelentő deszkákat", hányatott élete folyamán többször is színésznek állt. De még a visszahúzódó természetű Arany János is megpróbálkozott a színészettel. Katona József pedig „delektáns aktor”, műkedvelő színész volt Pesten, a Hacker-teremben működő színtársulatnál. Nemcsak tehetségük igazi irányának fel nem ismerése, a művészet felé vezető első tétova lépések vitték az írókat, költőket a színpad felé. A felvilágosodás korától, a XVIII, század végétől kezdődően, a múlt század első felében, a reformkor, a szabadságharc forrongó, lelkes éveiben a színház a magyar nyelvért, a társadalmi haladásért, a szabad hazáért folytatott küzdelem egyik legfőbb eszköze volt. Nemcsak írók, de minden rendű és rangú művészek, közéleti férfiak is lelkesen támogatták a magyar színjátszás ügyét. És természetesen azok, akik hivatásukul választották ezt a sok nélkülözést, lemondást, áldozatot követelő pályát. Korok, stílusok, életkörülmények, technikai lehetőségek változtak az évtizedek folyamán, de a színház minden este megújuló csodája folyamatosan él és hat a magyar színpadokon - immár kétszáz éve. 1790. október 25-én, este hat órakor felgördült a függöny a budai Várszínház színpadán. Kelemen László társulatának hivatásos magyar színészei játszották el az Igazházi, egy kegyes jó atya című színjátékot, melyet német eredeti nyomán Simái Kristóf piarista tanár fordított és alkalmazott színpadra. Ekkor született meg a hivatásos magyar színjátszás. A műfaj termé10 A régi Várszínház A Várszínház nézőtere 1918-ban Színház
