Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 2. szám
útján azonnal tiltakozott ez ellen, mert szerinte ez a pénzbeli támogatás nem annyira a török, mint mint inkább őellene irányul. A francia állapotok mellett a Velencei Köztársaság befolyásának is jelentékeny szerepe volt abban, hogy a pápa nem akart Lipótnak anyagi támogatást juttatni. Velence, Lando szenátoron keresztül a híres „déllé Carceri” kamalduli apátság elidegenítéséből félmillió skudi bevételhez jutott, s Vili. Sándor még további százhatvanezer skudival és ezerötszáz katonával támogatta szülőföldjét. Sőt, az örök riválist, a Genovai Köztársaságot is megnyerte Velence támogatására „a kereszténység legszörnyűbb ellensége ellen". Jóllehet 1690 folyamán Canni- na, Vallona és Malvasia mellett több győzelmet arattak a törökön, de ezek a távoli sikerek csak Velence pozícióját erősítették, nem a „szent szövetség” ügyét. Vili. Sándor, amennyire garasosnak mutatkozott Lipót támogatásában, annyira nagylelkűnek bizonyult rokonai karrierjének biztosítása során. Ez a nepo- tista gondolkodás volt a pápai kincstár forrásainak legfőbb szabályozója. Ráadásul a háború folytatására vállalkozó lengyelek is elsősorban a pápai támogatástól várták „a hadak kielégítését". Ha a „thesaurus papae” ajtaja bezárul a leghatalmasabb kérők előtt, akkor azt más módon kell pótolni. Vili. Sándor az XI. Ince pápa 1690 elején Augsburgban tartott birodalmi gyűlésen XIV. Lajossal szemben Lipót fiát, Józsefet támogatja a „római királyságiért folytatott politikai harcban. Az 1687-es pozsonyi országgyűlés óta már magyar király József főherceg ebből a pozícióból kedvezően várhatja majd a császárválasztást a Napkirály ellenében. Arra, hogy a Szentszék nemcsak malasztos szavakkal adja támogaI. Lipót tását és áldását a török ellen harcolóknak, bizonyságul az úgynevezett „nápolyi tizedek" ügye szolgál. Még XI. Ince rendelte el 1688. november 15-én, hogy Olaszország és a hozzá tartozó szigetek egyházi ja- vadalmasai öt éven belül három ízben összes jövedelmükből egy-egy tizedet szolgáltassanak be a pápai kincstárba az egyházat fenyegető törökök legyőzésére, a vonakodókat pedig egyházi büntetéssel sújtotta. Ennek ellenére a nápolyi alkirály annak végrehajtását megakadályozza. A pápa Madridban próbál eredményt elérni, ahol két feltétellel hajlandók azt támogatni: a befolyó összeg teljesen Lipót király rendelkezésére bocsáttassék; a ti- zedszedésnél pedig királyi tisztviselő is közreműködjék. A szövetségesek között fennálló fölöttébb kényes egyensúlyt az is bizonyítja, hogy a Szentszék e feltételeket visszautasítja. A válság újra kezdődik, s a felszabadító harcok terhét viselők továbbra sem kapnak elégséges támogatást. így érthető, miért tartja még a Dunántúlon 1689-ig Szigetvárt, 1690-ig Kanizsát, s az 1691-es szalánkeméni ütközetig Szeged fölött is pozícióit a meggyengült — a háborús propaganda szerint agonizáló — török birodalom. Vagyis az agóniát követő végtől nem annyira a defenzívába került oszmán hatalom erőinek hatásos átcsoportosítása választotta el, mint inkább a „respublica Christiana” konzervatív eszméjének kimerülése. Pontosabban: a „hegyeket mozgató hit” képviselőinek önzése erősebbnek bizonyult, mint az adott lehetőségek szüntelen vonzása. Beérték a Budától Belgrádig tartó vonal biztosításával, hogy aztán a lényegiről a fontosra: a kontinens fölötti hegemónia megszerzésére fordítsák figyelmüket. RÁSZLAI TIBOR Badeni Lajos órgróf Korabeli gúnykép a török szultánról Janicsár muskétás
