Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 1. szám
— NÉPI — CSERÉPKÁLYHÁK A kályhacsempék történetét egészen a XI. századig követhetjük nyomon. Kezdetben a csempék egyszerű pohár vagy tégely alakúak voltak, és szájukkal kifelé helyezték a kályhák falába. Ez a módszer már a római építészetben ismert volt. Antik kapcsolatokra utal a „kályha" szó története is, amely ófelnémet előzményeken keresztül latin, illetve görög eredetre vezethető vissza. A kiindulásul szolgáló görög „kakabosz" szó jelentése „tégely, serpenyő”. Az előzmények ellenére sem mondhatjuk, hogy a cserépkályha a klasszikus antik kultúrákból ered, inkább az elv átvételéről, illetve feltámadásáról beszélhetünk. Szélesebb körű elterjedése a XIV. században kezdődik el. Ekkor a délnémet területekről kiindulva Európa több részén, így Magyarországon is kedvelt tüzelőberendezéssé válik. Nálunk a kályhás fűtés meghonosodása kettős úton megy végbe: a külső hatások a főúri otthonokban mutatkoznak, míg a szegényebb rétegekhez belső fejlődés útján kerülnek a kályhák. A magyar parasztságnál a XV. század második felében jelennek meg az első cserépkályhák, elsősorban az ország központi területén, az Alföldön. Gyors meghonosodásuk mögött a piaci árutermelés fellendítő hatásai húzódnak meg. A török háborúk kedvezőtlen befolyásai azonban az alföldi lakáskultúrában változásokat hoznak: a drágább kályhákat az olcsóbb kemencék váltják fel. A XVIII—XIX. századi lakás- kultúrában a kályhás fűtésű lakóház már csak a Dunántúlra, a Kisalföldre és Észak-Magyaror- szág egyes vidékeire terjed ki. Népi cserépkályháink a készítéskor használt domináns technológia alapján csoportosíthatók. Korongon készülnek a szemeskályhák, a legrégebbi paraszti kályhák. A táblás kályhák csempéit agyaglapokból szabják ki, majd ragasztják össze. Ezek a szemeskályháknál néhány évszázaddal fiatalabbak. A paraszti kályhák legutolsó korszakához tartoznak a csempekályhák, melyeknek elemeit sablonban préselik ki. Népi cserépkályháink egyik leggyakoribb fajtája a szemeskályha, amely formájában, készítésmódjában és csempetípusaiban középkori előzményekre nyúlik vissza. A felületét borító mélyülő kályhaszemek korongon készülnek, de peremüket fakerettel szögletesre formálják. Ez az eljárás már a XIV. században ismert volt, és a paraszti gyakorlat egészen a XX. századig megőrizte. Majdnem hasonló múltra tekinthet vissza a kályhák tetejét díszítő pártázat is, amely a reneszánsz időszakában terjedt el szélesebb körben. Nemcsak a Dél-dunántúli szemeskályha csempék középkori eredetűek, hanem a kályha egész formája is. Az alul hasáb, felül hengeres kályhatest a gótika kedvelt formája volt, melyen belül a csempék elhelyezkedése is kötött rendet mutatott. A kályha alját rendszerint plasztikus díszítésű csempesor indította, melyet a mélyülő tál alakú szemek követtek. Ez az elrendezés szemeskályháink jellemző sajátossága maradt. A kályhák díszítésében azonban már a népművészet hatásai mutatkoznak. A domborműves csempék motívumai a fafaragásokkal rokoníthatók, míg a mázazás díszítményei a népi fazekasság ízlésvilágát tükrözik. A XIX—XX. században a szemeskályhák készítése a vidéki fazekasközpontok keretein belül működő kályhás specialisták kezében összpontosult. Ebből adódik, hogy a kályhák készítésében is felfedezhetők olyan sajátos jegyek, melyek egy-egy műhelyre, egy fazekasközpontra, illetve egy nagyobb tájra jellemzőek. Külön egységet alkot a Balaton-felvidék és a Kisalföld, ahol a kályhák pártázata csipkézett szélű, félköríves formát mutató csempékből épül fel. A domborműves csempék négyzetesek, leggyakoribb motívumuk a csőrében virágot tartó madár. Ettől főbb vonásaiban eltér a Nyugat- Dunántúlon használatos szemeskályha. Itt az alsó csempesor fekvő téglalap alakú, a pártázat ösz- szefüggő koronát alkot. A kályhák tetejét gyakran kupola és gomb ékesíti. A kályha formája is sajátos: lábazata magasabb a megszokottnál, felső része egy sorral alacsonyabb, mint a Dunántúl többi részén. A harmadik nagyobb típus a Dél-Dunántúlra jellemző. Itt az alsó csempesor álló téglalap alakú, a pártázat lapos, jellegtelen csempékből álló. Nem illeszthető a hagyományos szemeskályhák körébe a Mezőföldön és Komárom megyében elterjedt nyereg alakú dori vagy dorkó kályha, amely legtöbbnyire sárból készül, de vannak csempézett oldalú változatai is. E típusokon belül kisebb területekre jellemző sajátosságok is kialakultak, mint például a sárközi kályhák. Csak itt találjuk meg a trapéz alakú csempékből épített kifelé forduló pártázatot és a zöld alapon kék pöttyökkel díszített pávaszemes ornamentikát. A Sárköz másik érdekessége, hogy itt maradtak fenn legtovább a középkori, bögre alakú csempékből épített szemeskályhák, melyek utolsó hírmondói a század elején még tanulmányozhatók voltak, A táblás kályhák a XVIII—XIX. században terjednek el a magyar parasztságnál. Több fajtájuk is ismert, melyek közül a legrégebbi az alul-felül szögletes formákból álló középpárkányos táblás kályha. Elterjedési területe a Dunántúl és a Kisalföld, ahol a szemeskályhákkal vegyesen fordultak elő, de Észak-Magyarország egyes területein szinte a XX. század elejéig az egyetlen kályhaféle volt. Története a XVII. századi úri kályhákig nyúlik vissza. Ezek jellemző formái és díszítményei a paraszti kályhákon is megtalálhatók. A zöld mázazású csempéken alkalmazott világos színű pöttyözés vagy hurkolt vonalakból álló cifrázás az egyik legismertebb példája ennek. Mivel Észak- Magyarország egyes részein a lakóházakban nincs külön konyhai kemence, a szobai kályhák alját falazott és boltozott szerkezetűre építik, hogy kenyérsütésre is alkalmas legyen. A táblás kályhák érdekes típusa alakult ki a Nyugat-Dunán- túlon. Az egyszerű hasáb alakú testtel felépített kályhát egyik oldalával a falhoz állítják. Az egyszerű forma díszítésére gyakran lépcsőzetes 5
