Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 1. szám
Az Atlanti-óceántól az algériai határig húzódó, három-négyezer méter magas természetes határvonal, a Magas-Atlasz igen eltérő jellegű részekre osztja Marokkót. Tőle északra dús termőföldek, szőlő, erdő, délre csak kavics és homok, sztyeppe és oázisok. Északon régi és új városok, fehér falú, tornácos házsorok, délre gyéren lakott, homoksárga falvak, félnomád berberek sátrai. Ez a vidék ma is elsősorban az ország őslakói, a berberek hazája. Történetének kezdetén, az i. e. II. évezredben, ez a világos bőrű, mediterrán típusú nép, Észak-Afrika egy részét uralta, s át-áthajózott az Ibériai-félszigetre is. Törzseinek laza szövetsége hozta létre a marokkói államiság kezdetét jelentő királyságot, Mauretania néven. Az idők folyamán ezen a területen megfordult hódító népek, köztük a görögök, karthágóiak, rómaiak, bizánciak kulturális hatásaival szemben a berberek megőrizték saját, hasonlóan fejlett civilizációjukat, egészen az arabok Vili. századi megjelenéséig. A keletről jött új hódítók az iszlám vallás körül kialakult, fejlett kultúrát hoztak magukkal, amit a berberek gyorsan átvettek, noha a politikai hatalomért még évszázadokon át harcban álltak velük. Jellemző, hogy az iszlám világ egyik legjelentősebb tudósa, Ibn Rusd (latin nevén Averroes) is berber származású volt. Az iszlám vallás jegyében arab és berber törzsek Hispánia egy részét is megszállva tartották, egészen a XIII. századig. Őket, a Mauretania felől érkezett muzulmánokat nevezték a keresztény Európában „mauresnek", azaz móroknak. A berber és arab nép között a biológiai keveredés sokkal kisebb arányú volt, mint a kulturális, így Marokkó lakosságának még ma is negyven százaléka vallja magát berbernek, szemben az ötven százaléknyi arabbal. (A többiek nagyrészt európaiak, zsidók és négerek.) A harcok idején a berber nép nagy része visszahúzódott a Rif-hegység- be, a Magas-Atlasz nehezen megközelíthető, mély szurdokvölgyeibe és még délebbre, a sivatagba. Késői utódaik közül sokan a mai napig nomád- félnomád életmódot folytatnak: jellegzetes, lapos gyapjúsátraik nagy, barna foltokként húzódnak végig a Rif-hegység lejtőin, míg a Magas-Atlaszban a letelepedettek ősi falvait s legérdekesebb épületeit, a kasbákat csodálhatjuk. A kasba arab szó, mindenféle erődítményt jelent, így a nagy városok várnegyedeit, a berber pasák feudális kastélyait és azokat a különös, berber paraszti erődöket is, amikből a legtöbbet a Magas-Atlasz déli lejtőin, a Draa, Dadds és Ziz folyók vidékén, az úgynevezett „kasba-útvonalon” látunk. A paraszti kasbák magja egy négy-ötemeletes, négy- szögletes torony, melynek lapos tetején a négy saroknál egy-egy felfelé karcsúsodé, kisebb torony emelkedik. Az épület földszintjén istállók, azok fölött élelmiszert, fegyvereket, kincseket befogadó termek, legfölül lakószobák voltak. A központi toronyhoz melléképületek és zegzugos belső udvarok csatlakoznak, mindezt magas fal veszi körül. Ezeket a nagy erődítményeket húsz-ötven parasztcsalád építette, hogy otthont és az arabok zaklatásai elől menedéket találjon bennük. A kasbák egy-egy terület központjaivá váltak, falaikon belül élénk társadalmi élet folyt. Szerepüket mi sem bizonyítja jobban, mint a régi berber társadalom jellemzésére használt „kasba- civilizáció" kifejezés. E paraszti „tárvárak" építőanyaga mindig az volt, amit a helyszínen találtak: hegyoldalban terméskő alapon vályogtégla, síkságon kőzúzalékkal erősített döngölt föld. A falakon, bizonyos távolságra egymástól négyszögletes kis rések látszanak, melyek a hőingadozás káros hatásának kivédésére szolgáltak. A falakat kívül-belül vörösessárga agyagvakolat borítja. A kasbák szépsége egyszerűségükben, nemes arányaikban rejlik, amit kiemel a tornyot, falakat felülről lezáró, fogazott pártázat. Egyes kasbák központi tornyának homlokzatán kőbe vésett, mór stílusú, geometrikus díszítés található. A földesúri kasbák külsőleg éppoly egyszerűek, mint a parasztiak, Tinerhir 38
