Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 4. szám
VENDEGEINK operának muzsikája kevesebb melódiát foglal magában, mint a francia s olasz művek; s éppen ez lehet oka, hogy nem minden érzékeny fülek és szivek voltak a mai műnek varázsától elbájolva: hihető azonban, hogy többszöri hallás után más értelem s ítélet következik, kivált ha a hosszas felvonás közök . .. rövidebbek leende- nek.” Ám alig húsz év múltán már ezt olvashatta a közönség a Hölgyfutárban ugyanerről a darabról: „Hallottuk mind azt a szépet, mit a zene csak előteremthet; találkoztunk a nagy operaköltő szellemével, élveztük az olasz dallamgazdagságot, eggyéolvadva a német classicitással, imádtuk a mindennapiságtól merészen elütő geniali- tást”. A francia kapcsolatok azonban nem kizárólag operaszínpadi vonatkozásúak ez idő tájt. 1837- ben a nagy hegedűvirtuóz, Henri Vieuxtemps hangversenyek egész sorozatát adta: zenekari esteket, szólókoncerteket, amelyek utolérhetetlen virtuózt, elmélyült kamaramuzsikust és avatott zeneszerzőt ismertettek meg a magyar közönséggel. Kamaraestjein több alkalommal Erkel Ferenc volt a partnere, aki ragyogó zongoraművész létére szívesen vállalta a kísérő alárendelt szerepét is. Egyik hangversenyünkön Erkel Változatok magyar témákra című, hegedűre és zongorára írt darabErkel Sándor, a Filharmóniai Társaság elnöke ját is bemutatták. Zenekultúránk fejlődése szempontjából fontos volt, hogy mi is felmutattunk eredményeket, tőlünk is elindultak látványos virtuóz-pályák. A világhírű magyar hegedűművészek sorát Joachim József nyitotta meg, aki 1839-ben tűnt fel, nyolcesztendős csodagyermekként a Nemzeti Kaszinó kamaraestjén. „Belőle mindenki második Vieuxemps-t, Paganinit. . . jövendöl1' — írta a Honművész beszámolója. A következő évtizedek során Joachim fényes sikereket arat külföldön, és a hatvanas években, amikor Mendelssohn Hegedűversenyét Budapesten megszólaltatja, már világhírű művészt üdvözöl személyében a sajtó. Csodagyermekként mutatozott be 1842- ben Anton Rubinstein, akinek Liszt is fényes jövőt jósolt. Rubinstein később mint érett művész is gyakran járt nálunk. De nem csupán szólisták keresték fel pódiumainkat, hanem 1846-ban megérkezett a zenekar virtuóza, Berlioz is, akinek életművén a magyarországi látogatás mély nyomott hagyott: Faust elkárhozása című drámai költe- mélyébe beleszőtte a Rákóczi-induló feldolgozását. Anne La Grange az ötvenes évek elején mutatkozott be nálunk. Nevét azóta is őrzi a számára írt koloratúrária, amellyel Erkel a Hunyadi László egyik főszerepének nagyszerű megmintázását kívánta maradandó értékűvé tenni. Anne La Grange azonban nem csup’án Szilágyi Erzsébet szerepében tanúsította rokonszenvét a magyarok iránt, hanem e rokonszenv tüntető kifejezésére minden alkalmat megragadott. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy magyarul énekelt nálunk, nemcsak a Hunyadi László című operában, hanem klasszikus szerepeiben is. A zene- történet egyik poétikus fejezetét jelentette Schumann (Wieck) Klára vendégszerepléseinek minden egyes alkalma. „Gyönyörű, nemes, klasszikus játék, mely hatást nem tud vadászni, de hat; nem csillog, de melegít" — így jellemzi művészetét 1856-ban a Hölgyfutár. Különleges esemény volt, amikor a nagy zongoraművésznő együtt lépett fel Paul iné Viardot-Garciával. A világhírű énekesnő, aki a magyar közönség előtt a Sevillai borbélyban muatkozott be, ez alkalommal nemcsak énekelt, de zongorázott is: Schumann Klára partnereként társult Schumann Andante és változatok című, kétzongorás művének előadásához. Mindezeken kívül a múlt századi magyar zenei élethez szervesen hozzátartoztak azok a mesterek, akiknek ittléte, látogatása, vendégszereplése köztudott: Haydn, aki egy emberöltőnyi nyugatmagyarországi „munkaviszonyán" kívül a fővárosban is megfordult (a mai Alkotás utca neve a Teremtés előadásának emlékét őrzi, a Schöpfungsgasse ügyetlen fordításaként); Beethoven, aki martonvásári magánjellegű látogatásain kívül a budai Várszínházban kürtszonátája előadásában közreműködött; Brahms, aki csaknem negyedszázadon át visszatérő vendége volt fővárosunknak (B-dúr zongoraversenyét itt szólaltatta meg első ízben Fiiharmonikusaink hangversenyén, Erkel Sándor vezényletével) és természetesen Liszt, aki előbb „árvízi" hangversenyeivel tett hitet idetartozása mellett, majd élete alkonyán a Zeneakadémia zongoratanszakán tanította a virtuóz-jelölteket. A felsorolás korántsem teljes, de nem hagyható említés nélkül az a muzsikus, aki alkotótevékenysége mellett a zenei élet mindenesének fárasztó és hálátlan funkcióját is felvállalta: Erkel Ferenc. Bízvást elmondhatjuk, hogy nélküle az a virágzás, amely a múlt század hazai zenekultúráját jellemzi, nem indult volna meg. Erkel, aki zongoraművészként mutatkozott be a főváros közönségének (Chopin e-moll zongoraversenyének magyarországi bemutatásával), mint zongorakísérő, kamaramuzsikus épp oly lelkes és tevékeny volt, amilyen a Nemzeti Színház operai zenekarát megteremtő karnagyként, valóban közismert operaszerzői jelentőségéről nem is szólva. E fáradhatatlan munkát a kortársak nem becsülték meg kellőképpen, a sajtó magától értetődőnek vélte, és Erkelről írván nem ezt méltatta, hanem Wagner műveinek bemutatását kérte számon tőle. PÁNDI MARIANNE Joachim József hegedűművész 23
