Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 4. szám
ELCSERÉLT SZIGET hol a 'dán király, hol a schleswigi herceg fennhatósága alá tartozott, kikötőjében Hamburg, Bréma és más Hanzavárosok nyitottak lerakótokat. 1714-től száz évig ismét a dánok kezére került. Helgoland még akkor is jóval nagyobb volt, mint napjainkban. Ahol ma a hajók horgonyoznak, akkortájt még alacsony homokturzás, a Woal, azaz a Fal kapcsolta össze a vöröses homokkőből álló Wester Klippét (nyugati szirt) a keletebbi, mészkőből feíA betongáttal védett „Hosszú Anna" épült Witte Klippével (fehér szirt). A Woalt 1721 Szilveszterének viharos éjszakáján „döntötte le" a tenger hullámzása. A Witte Klippe morzsáiból áll a fősziget délkeleti szélárnyékábán napjainkban a Dű- nének nevezett kicsiny homokzátony. 1790-től kezdve a helgolandi hajósok a halászat mellett újabb foglalatossághoz jutottak, soraikból verbuválódtak a tengeri hajókat az Elba és a Weser torkolata, vagyis Hamburg és Bréma kikötői felé irányító révkalauzok. 1807 szeptemberében azonban nem kereskedelmi hajók tűntek fel a vörös sziget pártjainál, hanem az angol flotta egységei. A brit uralom alatt Helgoland sajátos fejlődésnek indult. A Napóleon által Anglia kereskedelmét béklyóba verő kontinentális zárlat idején Helgoland lett a brit kereskedelem egyik központja. A kikötői csapszékekben kalmárok és ügynökök, kémek és csempészek verA mikor 1890 augusztusának második vasárnapján hajóágyúk dörgése és tengerészek üdvrivalgása adta tudtul, hogy az Északi-tengerben fekvő Helgoland szigetét — egyfajta korai újraegyesítésként — Németországhoz csatolták, a Birodalom felségterülete alig másfél margitszi- getnyi szárazulattal gyarapodott. Amikor 1050 táján Brémai Adóm krónikája először adott hírt a sziget létezéséről, az akkor frízek lakta Helgolandon még akár hatszáz Margitsziget is elfért volna. A sziget, amelyet emberi beavatkozás híján napjainkra teljesen fölemésztettek volna a tenger hullámai, légvonalban mintegy százhúsz tengeri mérföldre fekszik a szárazföldtől. A Cuxhavenből induló hajó két órát tesz meg a szürke tajtékokat vető tengeren, amikor a fakó ég alján a látóhatár lassanként színesre vált. Előbb mind határozottabb alakot öltő zöld sáv bontakozik ki, majd feltűnnek a borús időben is élénkvörös sziklafalak és végül, amikor a hajó horgonyt vet az öbölben, kirajzolódik a part fehér homokfövenye is. „Grün das Land, rot die Kant, weiss der Strand", azaz zöld a föld, vörös a perem, fehér a part, tartja a helyi mondás, és ezek a színek alkotják a helgolandi trikolórt is a hajó utasait partra szállító halászbárkák tatján. A föld zöldje nem más, mint a fátlan, lapos szigetet borító fűszőnyeg színe, a vörös perem pedig a helyenként hatvan—nyolcvan méter magas, függőleges sziklafal kőzetanyaga. A vöröses színű, több mint kétszázmillió éves, úgynevezett tarkahomokkövet a mélyben rejtőző sótömzs „vette vállára" és emelte a felszínre. A sziklafelszínt vagy százezer éve jégtakaró gyalulta vízszintesre, és a korábban az európai szárazfölddel összeköttetésben álló terület alig négyezer éve vált, azóta is hullámoktól mardosott, fogyatkozó felszínű szigetté. A hering- ben, homárban gazdag vizek a kora középkor óta vonzották a halászokat. A szigeten megtelepedők állandó és századunkig kilátástalannak tűnő harcot folytattak a viharok idején negyven méterre is felcsapó hullámokkal szemben - néhány évtizede viszont nem a tenger, hanem éppen az ember okozta majdnem a sziget végleges vesztét. Helgoland a középkor századaiban 17
