Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)

1989 / 1. szám

A versenymű, avagy az olasz concertóból eredő szóval: koncert gyökerei Itáliába vezetnek. A XVI. században a concerto (concertare: együttműködni) még mindennemű együttes zenélés elnevezése. Leggyakrabban hangszerkísérettel ellátott énekes alkotásokat neveztek így. A XVII. század második felében már inkább hangszeres zenét értettek rajta. Ekkorra tehető a solo és a tutti megkülönböztetése, amely a concerto grosso kialakulásához vezetett. Ebben a hangszeres szólisták kisebb csoportja áll szemben az egész együttessel, s váltakozva hol egyikük, hol másikuk jut szóhoz. A concerto grosso legnagyobb mestere Arcangelo Corelli (1653—1713) volt. Op. 6-os gyűjteménye nyolc templomi és négy kamarakoncertet tartalmaz. Az előbbieket az egyházi szertartás részeként adták elő, s három-, négy-, illetve öttételesek. Az öt- vagy hattételes kamarakoncertek főként tánctételekből állnak. A kisebb hangszercsoport helyett a tuttl- val egyetlen szólóhangszert szembeállító solo concerto Giuseppe Torelli (1658—1709), Tom- maso Albinoni (1671—1750) és Antonio Vivaldi (1678—1741) nevéhez fűződik. Az első hegedű- versenyt Torelli írta, a háromtételes versenymű igazi megteremtője azonban Vivaldi. Nála lett a két gyors tétel közötti lassú átvezetés önálló tétellé, s ezzel létrejött a klasszikus formájú versenymű, amely belsőleg változott ugyan, de több mint két évszázadon át a zeneirodalom egyik vezető műfaja volt.

Vivaldi több mint háromszáz szólóhangszerre írott versenyművet komponált, köztük fagott- és csellóversenyeket, többségük azonban hegedű- verseny. Ezeket a műveket az eddigiekhez képest virtuóz, szabad szólók s nagyobb arányok jellemzik. Georg Friedrich Händel (1685—<1759) főleg a concerto grosso műfajában alkotott. Ezekben, akárcsak Corelli műveiben két hegedűből és csellóból áll a szólisták csoportja, a concertino. Orgonaversenyeit, amelyek a szólókoncertek műfajához tartoznak, az általa vezényelt oratórium-előadások szüneteiben adta elő. Händel B-dúr hegedűversenyében eredetileg a szólóhegedűt két hegedű- és két oboaszólam kíséri. Johann Sebastian Bach (1685—1750) a koncert több ágában is komponált. Brandenburgi versenyei a concerto grosso érdekes variációi. Az első a híres h-moll szvithez hasonlóan koncert és szvit ötvözete, a harmadik, csak vonósokra írott mű, úgynevezett többkórusos verseny: hegedűk, mélyhegedűk és gordonkák homogén szólama hozza létre az egyszerű, folyamszerűen kígyózó zenét. A hatodik brandenburgi versenyben Bach csak mélyvonósokat alkalmaz, s a mű folyamán változik a concertino összetétele. A negyedik és az ötödik versenyben három-három hangszer alkotja a concertinót, de az előbbiben a hegedű, az utóbbiban a csembaló szólama a másik kettő fölé emelkedik, így e kettő a szólókoncert felé hajlik, az ötödik verseny első tétele pedig majdnem csembalóverseny. Bach szólókoncerteket is írt csembalóra. Ezek eleinte hegedűversenyek átiratai voltak, később azonban csembalóra is komponált szólókoncerteket.

Vivaldi és Bach művészetében immár véglegessé vált a solo concerto, emellett azonban mindketten komponáltak kettős-, hármas- és négyesversenyeket is. Ezek lehetnek azonos hangszerekre írott művek, mint Bach d-moll concertója két hegedűre, vagy különböző hangszerekre írottak, mint másik, szintén d-moll concertója hegedűre és oboára. A barokk és a bécsi klasz- szika közé eső preklasszikus időszakban a kompozíció, a forma területén nem született lényegesen új. Carl Philipp Emanuel Bach (1714—1788) ugyan kísérletezett azzal, hogy billentyűs hangszerre írott verseny három tételét megszakítás nélkül szólaltassa meg, ez azonban a közvetlen utódokra nem hatott, utóbb a romantika pedig nem innen merítette az egytételes versenymű gondolatát. A kor jellemzője a Mozartra is hatott érzelmes, dallamos, úgynevezett gáláns stílus, amelyet többek között Bach egy másik fia, Johann Christian (1735—1782) is művelt. Izgalmas ebben az időszakban a hangszerek, illetve a hangszeres előadás fejlődése. A csembalót lassan a fortepiano, a zongora őse váltja fel. Ahogyan egykor Stradivari hegedűi erősebb hangzásukkal elősegítették a szólókoncert lérejöttét, ez az új hangszer is inspirálóan hatott a komponistákra. Csembalóműveknél csekély, szándékos ritmikai eltérésekkel és díszítésekkel lehetett izgalmassá, egyénivé tenni az előadást. A hangszer fejlődése egyre több dinamikai és hangszínbeli árnyalat megszólaltatásának lehetőségét teremtette meg. A klasszika létrejöttéhez új előadásmódjával jelentős mértékben hozzájárult a Johann Stamitz (1717-1757), Anton Stamitz (1754—1809) és Franz Xaver Richter (1709—1789) nevéhez fűződő mannheimi iskola.

A barokk solo-tűtti váltakozását a bécsi klasszika idejére felváltotta a versenymű első tételében a szonátaforma. Minden esetben hosszabb- rövidebb zenekari bevezetés után lép be a szóló- hangszer, a tétel végén pedig virtuóz kádenciá- ban mutatja meg a művész hangszeres tudását.

Joseph Haydn (1732—1809) írt ugyan versenyműveket, ezek azonban nem foglalnak el központi helyet életművében. Nem lévén virtuóz hangszer- játékos, idővel fel is hagyott ezek komponálásával. Wolfgang Amadeus Mozart (1756—1791) esetében más a helyzet. Első zongoraversenyeit, amelyek más szerzők szonátáinak átdolgozásai, tizenegy éves korában írta, az utolsót élete utolsó esztendejében. Zongoraversenyeit két korszakra oszthatjuk. A Salzburgban működő, sokat utazó Mozart csak alkalmanként írt zongoraversenyeket. Első önálló alkotását tizenhét évesen írta, 1773-ban. Miután 1781 májusában Bécsbe költözött, független művész, zeneszerző, zongoraművész, tanár lett. Akadémiáin, melyek a mai hangversenyeknél jóval hosszabbak voltak, saját műveit szólaltatta meg. Bécsbe költözésétől haláláig tizenöt zongoraversenyt írt. Ezek formailag nemigen különböznek a korábbiaktól, a zenekari részek azonban nagyszabásúbbak, közel állnak a késői szimfóniákhoz. De amint belép a zongora, a zenekar visszavonul, szerepe csak a kíséretre korlátozódik. A Don Giovanni és a Requiem hangnemében íródott huszadik, d-moll koncert sötét színeivel, vészjósló hangulatával új színt s addig ismeretlen mélységeket ábrázol ebben a műfajban. Mozart nemcsak jeles zongorista, hanem ifjúkorában kiváló hegedűs is volt. Tizenkilenc évesen egyetlen esztendő alatt írta meg öt hegedűversenyét.

Ludwig van Beethoven, a harmadik nagy klasz- szikus mester és Mozart művészetének összevetése sok érdekességet kínál. Mozart hegedű- versenyei és sok fúvós hangszerre írott mű mellett huszonhét zongoraversenyt írt — Beethoven ötöt. Beethoven keze alatt mégis nagyobb külső, formai változáson ment át a zongoraverseny műfaja, mint Mozartén. Mozart zsenialitása éppen ebben a műfajban nem a formai újítás, hanem tisztán a zene területén jelentkezett. Egyik korai zongoraversenye, a Jeunehomme-koncert jól mutatja ezt. A zenekari expozícióba néhányszor beleszól a zongora — Mozart tehát felismerte, hogy a versenymű műfaján külsőleg is lehet változtatni, de ö a régi kereteknél megmaradva kívánt újat mondani. Beethoven azonban többnyire új formákat keresett Hát teljes versenyművet írt. Egyetlen hegedűversenye (amelyet zongoraversenynek is átdolgozott) nem virtuozitásával, hanem klasszikus tisztaságával és fenségével jelzi az egész koncertirodalom egyik csúcspontját. Az első két zongoraverseny még Mozart nyomdokain halad, de a harmadik verseny merőben új: a zenekar nemcsak az expozícióban játszik fontos szerepet, hanem az egész műben egyenrangú partnere a szólistának. Ez áll a negyedik műre is, ahol már nem a zenekar szólai meg először, hanem az expozíció elején néhány ütemben a zongora mutatja be a főtémát lírai, visszahúzódó hangon. Az ötödik concerto ismét újszerű. A zenekar egy-egy akkordja után hosszabb zongora-kádencia következik, s csak ezután jön a zenekar hosszú expozíciója. A még klasszikus művet átjárja a romantika szele. Beethoven ezenkívül írt egy hármasversenyt hegedűre, gordonkára, zongorára és zenekarra. Ez az

29