Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)
1989 / 4. szám
ÁLLÓ Bár a gyermek a hagyományos paraszti társadalomban nagy tisztességnek számított, a gyermek gondozása a munkavégzés mellett háttérbe szorult. Makó a hagymatermesztésnek köszönhetően már a XIX. században virágzó mezőváros volt. Lakóinak többsége felvilágosult, polgári szellemű. A szülők leginkább arra törekedtek, hogy zavartalanul tudják végezni munkájukat. A bölcsőben fekvő csecsemővel még nem volt sok a gond, de a féléves gyermek már szeretne mozogni, mászni. Kiss Bálint szentesi lelkész a XIX. század elején így látta a kisgyermekek helyzetét: „Míg a gyermek járni nem tud, leginkább dunnába takarva hordozza az anya, vagy kis leány dajkátska által hordoztatja. Ugyan ezen dunnával bétakarva kötözik le a böltsőbe . . . Már fél esztendős korában tud a gyermek ülni és szeretne mászkálni, de néki nem engetődik meg, mert így karton ruhátskáját, czipőjét és strümpflitskéjét elkeverné, hanem karon kell hurtzolni szomszédról szomszédra, mellyre Padolt aljú járóka 26 osztón úgy rá szokik a gyermek, hogy esztendős korában is nehezen kap a járásra." Az állni és járni tanuló gyermeket különböző eszközökkel korlátozták mozgásában. A Csanádalbertiben élő szlovákok például egy szadavnyice nevű eszközt használtak a gyermek ültetésére. A szakirodalomban ezt a deszkából készült, láda alakú, háttámlával ellátott bútordarabot ülcsiknek nevezik. A már ülni tudó csecsemőt tette bele az anya, s vitte magával oda, ahol épp dolga akadt. Az állni tanuló vagy már állni tudó gyermek az úgynevezett állóba került. Makó környékén két formáját használták. Az első világháborúig kizárólag a legrégibb típusút ismerték, mely keményfából faragott, négyszögletes, becsapolt lábú bútordarab. Lapjának közepén kerek kivágás található, ide helyezték a ^gyermeket, akit derekával vagy hónaljával támaszodhatott. Általában kis kerek mélyedést is vájtak az asztal lapjába, ez az étel elhelyezésére szolgált. A makói József Attila Múzeum gyűjteményében található állókról azonban ez a mélyedés hiányzik. Ezt a régebbi formájú állót Makón a két világháború között már csak a szegényebbek használták, utána pedig már ők sem, bár Kiszombor községben még az ötvenes években is tettek bele gyereket. Az asztalosbútor módjára készült, padolt aljú, általában színesre festett állóka váltotta fel. Többféle eszközt s ismertek a gyermek járni tanulásának segítésére, ilyen volt a tolókocsi vagy kiskocsi. Ez T alapú, egyenes merevítésű, három kicsi keréken guruló eszköz. Általában az apa készítette lécekből. A merevítő rúdra egy keresztru- dat szerelt, ez egyúttal a fogója s volt. Amikor a gyermek már önállóan járt, játékszerként használta. így emlékezett vissza a tolókocsira egy adatközlő: „Csinált az apja egy kis háromkerekű kiskocsit. Elöl vót egy kereke, hátúi két támaszkodó kereke, kis alacsony kereke. Vót egy szarva a kiskocsinak kétfelől, amit megfogott." A lécekből összeállított gurulós járóka használatáról kevesebbet tudunk. Feltehetően a módosabb gazdák gyerekei használták. K. Csilléry Klára kutatásaiból tudjuk, hogy nem tudta kiszorítani a használatból a régebbi tolókocsit vagy a forgót. Általában két, gyűrű alakú vagy négyzetes keretből és az azokat összekötő lécekből állt, s az aljára kerekeket szereltek. A kisgyermek hónalját a felső -káva pereme tartotta, s lábával mozgatta a járókát. Az álló, járóka vagy forgó elnevezést viselte az az eszköz, mely valójában egy kerek deszka- lapra helyezett forgó szerkezet. Közepére úgynevezett köldökfát illesztettek, amelynek tetejére forgaható karikán egy másik rudat szereltek. A más vidéken ismert álló, forgó vagy keringölő deszkalap nélküli, köldökfája a földbe és a meny- nyezetbe szerelt. A makói változat feltehetően a somogyi gyermek „haladottabb formájú" kerin- gölőjével egyezik. „A gyermek az ily készülékben # W nagyon szeretett mozogni, sőt éppen ez volt a forgó-készülék hátránya, hogy a gyermek annyit keringölt benne, hogy nemcsak kifáradt, hanem erősen bele is szédült, s kimerült." - írja Gönczi Ferenc 1937-ben. Ha nem volt állóka vagy járóka a családban, a szülő a „nagykaskába" (kukoricáskas) tette gyermekét. A hagymás családok gyerekei sokszor a hagymaföldön tanultak meg járni, a talicska mellett. A két világháború között jelent meg a ma is használatos rácsos gyermekjáróka, de ekkor még javarészt a hagyományos eszközöket használták. MARKOS GYÖNGYI Tolókocsi
