Múzsák - Múzeumi Magazin 1989 (Budapest, 1989)

1989 / 4. szám

hosszúkás termését használta hangtölcsérnek. A Mundrucu törzsben még ennél ősibb harci trombitát alkalmaznak, amely két különböző átmérőjű hengeres csőből áll, a nagyobb átmérőjű a hangtölcsér. Ezt az ősi hagyományok szerinti hangszert használják a romániai havasokban a pásztorok napjainkban is. A X. században az elefánt agyarából készült kürtök, az olifantok Bizáncból kerültek Európába. Nagy Károly (742—814) kürtjét Harun al Rasid ajándékának tartják. A középkori eposzokban Roland lovaggal kapcsolatban említik. A jászberényi múzeumban őrzött, Lehel vezér kürtjének tartott elefántcsont hangszer X—XI. századi bizánci munka. Érdekes dokumentum Kálti Márk XIV. századi képes krónikája iniciáléjának ábrázolása. Ezen Lehel öntött bronz, úgynevezett busine hangszerrel üti fejbe Konrád német császárt.

A fatrombita hengeres vagy kónikus facsöből áll, amelyhez hangtölcsér csatlakozik, s már Tacitus is megemlíti. E hangszerhez hasonló a skandináv lúr, az észt luik, a lengyel ligavka, a román bucium. Talán ősi germán hangszer, amelynek elődje az észak-hindosztáni pásztorkürt, a lilium giganteum volt. Hársfalevelekkel körültekert fakürtöket a Felső- Amúr vidékén ma is használnak. Az alpesi (havasi) kürtökről említést tett 1030-ban Ekkehart a svájci Saint Galleni apátságból. 1555-ben Konrad Gesner svájci származású nyelv- és természettudós litiuus-alpinus néven említette. Ezek a hangszerek gyakran öt kilométer távolágra is tudtak jelt adni, s az állatok terelésére vagy az esti imához hívásra is szolgáltak. A hangszereket meredek hegyoldalon nőtt fenyőfákból készítették, mert ezeknek a töve görbe. Speciális, sok félreértésre okot adó fatrombitaféle a tárogató. Őshazája a tibeti fennsík volt. Innen került Indiába, Arábiába és a Kaukázus vidékére. A honfoglaló magyarság már harci jelzőkürtnek

A. Gállén-Kallela: Pásztorfiú nyírfakürttel

használta. Megszólaltatták oboaszerű duplanáddal is, rézfúvó hangszerként fúvókával is. A kuruckori tárogatókat fából formázták és rézfúvóká- val szólaltatták meg, de készült az egész hangszer bronzból is, mindkét formájában tábori jelzésekre szolgált. A tárogatósíp elnevezés szerepel Murmellius szójegyzékében, 1533-ban, s ezután Calepinustól kezdve sok szójegyzékben és szótárban. Tárogatni annyit jelent, mint ismételten ki- nyitni-bezárni. A Rákóczi-szabadságharc (1703—11) leverése után a tárogatókat rekvirálták és elégették, de már 1790-ben újra megjelentek. A XIX. században Schunda V. József hangszerkészítő mester a tárogatót klarinéthoz hasonló, a szaxofonra emlékeztető hangú hangszerként keltette új életre.

Mezopotámiában az ásatásoknál hangszereket is találtak, a legtöbbet a király temetőjében, Úr városában, Ábrahám szülőföldjén. Hangszerábrá- zolásokat lehet látni pecséteken, domborműveken és mozaikokon. A kürtök és a trombiták készítésére vonatkozó ismertetés is Mezopotámiából származik. A Gilgames eposzban a hős faágból készítette a hangszerét. Az ékírásos feljegyzésekben fémmel és drágakövekkel díszített állatszarvakról is szó van. Az egyenes trombitát aranyból is készítették. Az első egyiptomi trombita Tutanhamon fáraó sírjának kincseiből való! Az etruszkok bronzból készítettek félkör alakú kürtöket, temetési és áldozati szertartásoknál használták. A rómaiak és a görögök négy ilyen hangszere a tuba, lituus, cornu és boccina volt. A boccina eredetileg a pásztorok, hajósok és éjjeliőrök jelzőkürtje volt, később meghonosodott a katonaságnál is. A bronzkori öntött és kalapált lemezhangszerek mintái az állati szarvkürtök voltak. A skandináv és germán lúrokat a mammutagyarak formájára készítették. Csövük spirálisan felfelé kanyarodik, ezek voltak a legfejlettebb kürthangszerek.

A népvándorlás viharai elsodorták a rómaiak hangszerépítési ismereteit, így e hangszereket a középkorban szinte újra fel kellett fedezni. Visszatértek a bivaly, tehén, ökör és más állatok üreges szarvából készült hangszerekhez is, a fémhangszerek pedig ezeket utánozták. A körben görbített kürtök csak a kései középkorban jelentek meg. A hangszert a jobb vállra támasztva használták. Leggyakrabban vadászatokon, őrségváltási jeladások, katonai utasítások, étkezési idők jelzésére használták. A használó rangjától függően állati szarvból, bronzból, díszített elefántagyarból vagy ezüstlemezből készítették, az uralkodóét arannyal díszítették. A csigavonalban tekert vadászkürtöt (Jagdhorn) a XV. század második felében, a XVI. század elején készítették. Franciaországban 1650 körül kezdték növelni a hangszerek hosszát, egészen nagy méretekig. A XVIII, század elejétől a kürthöz kiegészítő csőkarikákat illesztettek. Egy-egy körbehajtott csőtoldattal növelték a hosszát, vagyis változtatták az alaphangolását. A probléma az volt, hogy ezáltal a hangszer távolodott a játékostól, nehézségeket okozott a hang módosítása. A hangszert zenekarban először Jean- Baphste Lully (1633—1687) alkalmazta Franciaországban. A trombitát a művészi zenében már sokrétűbben használták. Ekkor az igényesebb hangszerjáték megkívánta a csövek és a hangszerhosszak összehangolását. A XVIII, század derekáig a trombitaegyüttes legmagasabb szólamát a kla- rinó adta. Fénykora az 1580—1750-es évekre esett. A játékosok céhekbe tömörültek, nemesi származásúak voltak, legtöbben a királyi vagy hercegi testőrség tagjai. A hangszer udvari és hadi jelzőtrombita volt. Giuseppe Torelli (1650 k.—1708), Henry Purcell (1659—1695) és J. S. Bach 1750) is alkalmazta ezt a magas fekvésű, nehéz hangszert. Nagy fejlődést jelentett a trombita technikájában, amikor a befúvócsövet elvágtak, és a további csőszakaszt teleszkópszerűen mozgathatóvá tették, így harom-négy félhang eljátszása is lehetővé vált. A teleszkópos elvet Kínában már az ókorban ismerték. Olaszországból is ismeretes 1500 körüli festményről ez a hangszer. Németországban a XIV. század elejéről ismertek a tolócsöves trombiták. Korszakalkotó találmány volt 1813-ban a Schleiser—iBlühmel-féle szelep, 1818-ban korszerűsítették a rézfúvó hangszerekhez. Eleinte csak kettőt alkalmaztak, a harmadikat 1829—30-tól építették a hangszerekbe. Ezen kívül még sokféle szeleprendszert alkalmaztak. A legprimitívebb hangadó eszközöktől napjainkig tartó több ezer éves fejlődés tükrözi az emberi találékonyságot és konstruktivitást. Napjainkban is az ősi hagyományok alapján készül e hangszerek többsége.

PALLAGI REGŐS LÁSZLÓ