Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 1. szám
Az európai és magyar népművészet néhány, általában figurális képelemének rejtett jelentés- tartalma kikövetkeztethető, ha nem csak az egykorú rokon emlékeket vesszük figyelembe, hanem a motívum művelődéstörténeti hátterét is vizsgáljuk. A magyar népművészetben egyébként nem túl gyakori emberábrázolások közül a szerelmespár is ilyen motívum. Sokat árulhatnak el a jelentéktelennek látszó gesztusok, díszítőelemek, amelyek a nő és férfi együttes megjelenítésénél előfordulnak a faragott mosósulykokon, kerámia tálakon, kancsókon, pipaszárakon, óntányérokon és másutt. A legismertebb elrendezés az, amikor a szerelmespár egy virágtartó két oldalán áll. Ha az alakok egymás kezét fogják vagy átkarolják egymást, a virágcsokor, virágváza sokszor a fejük fölé vagy a lábuk elé kerül. A nő gyakran még a kezében is tart virágot, de előfordul, hogy serleget, kancsót, kosarat, kézitáskát, esetleg féle ágaiban a vallási témák mellett a világi, elsősorban a lovagi élet jelenetei is feltűnnek. Ezek közül is népszerűek az udvarlási vagy a szerelmi kapcsolatok alakításának és kifejezésének módozatai, jeleneteinek ábrázolásai, és ezek csakhamar jól megformálódnak és rögződnek a költészetben és az ábrázoló művészetekben. A jellegzetessé váló jelenettípusok azután mint elemi egységek évszázadokon át megmaradtak, csupán a kifejezés eszköztára változott. A nő és a férfi találkozásának, együttlétének színhelye a liget, az erdő, a kert, ahol együtt vadásznak, virágot szednek, zenélnek, táncolnak, lakomáznak, sakkoznak, olvasnak, pihennek, vagy ajándékot, virágot, virágkoszorút adnak egymásnak. Európában ekkor a szerelmi vagy baráti kapcsolat nem zárja ki a nyilvánosságot, a fokozottabb intimitás igénye a XVI. század folyamán jelenik meg az európai gondolkodásban. Az egykori társas muhi. G. D. német mester kályhacsempéje, XVI. sz. Francia elefántcsont tükörtok, XIV. sz. esernyőt fog. A férfiak keze sem üres, poharat vagy pipát, máskor pásztorbotot, kanászbaltát, esetleg puskát tartanak, nem használatra utaló pózban, hanem dísztárgyként. Gyakori a mulatási jelenet is, de előfordul, hogy alig jelzett, hiszen csupán egy asztal mellett ülő párt látunk, amint poharukat emelik köszöntésre. Egyértelműbb a kép jelentése, ha az ülő vagy álló pár mellett, a szinte kivétel nélkül egyetlen zenész (többnyire hegedűs) figurája is megjelenik, vagy ha a tánc gesztusai is leolvashatók a képről. A főalakokon kívül a már említett elemek mellett, nem is mindig szorosan kapcsolódva a kompozíció alapszerkezetéhez, hanem inkább a tér kitöltéseként feltűnhet a páva, a galamb, a nyúl vagy alkalmanként más állatfigura is. A fő téma, a kompozíció szerkezete, sőt a még jelentéktelennek tűnő részletek múltja is a középkorig vezethető vissza. Európa számos területén a XIII—XIV. században a művészetek különSzerelem Orosz fametszet, XIX. sz. latságok, melyekbe az udvarlás kodifikált játékként beletartozott, a szabad színterekről egyre inkább a zárt kertekbe helyeződnek át. Miközben a kert nemcsak a „szerelem kertje” lehet, hanem általában az egyén lelki életének, érzelmi megnyilatkozásainak a színhelye, ugyanakkor a zárt terek, a lakóházak belső tagolódásával egyre inkább elkülönül az a kamra, szoba, szeglet, ahol egyedül maradhat az ember. A kert már csak az ablakon vagy a nyitott ajtón át látszik, esetleg virággal teli váza vagy egyetlen szál szegfű, rózsa utal rá. A szabad természeti környezet és a kert érzékeltetése ekkor már gyakran arra szorítkozik, hogy a szerelmespár között fát vagy virágtövet látunk. A szimmetriatengelyül szolgáló növény életfaként való értelmezése gyakori, a középkor derekán és végén virágzó változata a trubadúr- és Minnesánger-költészetben oly sokat emlegetett „szerelem fája” is ennek egy variánsa. Az
