Múzsák - Múzeumi Magazin 1988 (Budapest, 1988)
1988 / 1. szám
Aki a hatvanas évek második felében, a hetvenes évek legelején látogatott Kínába, nem valószínű, hogy a Színek Birodalmának nevezte volna az országot. A pekingi repülőtértől a külföldieknek fenntartott szállodáig — a természet színeit nem számítva — végig a szürke kísérte az utat: szürke házak, falak és szürke, szürkéskék, kék egyenzubbonyba és nadrágba öltözött emberek. És nemcsak a fővárosban volt így, hanem Sanghajban, Tien- csinben, Hangcsouban szintén. Kínában hagyománya van az egyszerű öltözködésnek. Az előkerült leletek tanúsága szerint sem a munkaruhák, sem a közkatonák uniformisa nem volt különösképpen színpompás, de a felsőbb osztályhoz tartozók viselete, sőt a paraszti ünnepi népviseleti öltözetek is a szivárvány minden színében virítottak. Még a nevek, elnevezések is színesek Kínában, méghozzá a kezdetektől fogva. A világ teremtője a monda szerint Pan Gu. Utána jelent meg a Földön egy seregnyi más isten és félisten, akiket a legendabeli uralkodók hosszú sora követett. Köztük a legismertebb Hvang Di, a kínai császárok „őse", akit Sárga Császárként is ismernek. Azután létezik Sárga Folyó, Bíbor Aranyváros (Ce Csín Cseng), s ez utóbbi a Flsziangfan városhoz közeli Vutang-hegységben, az Arany-csúcson található. Ezt a világtól egykor elzárt, hatalmas országot a természet szigetelte el a nagyvilágtól. Északon puszta sztyeppék, sivatagok, nyugaton égig emelkedő hegyek, délen dzsungel és lápvidék, keleten pedig az óceán. Ám ebben az izolált világban az időszámításunk előtti esztendőkben már színes selymet szőttek (darabjai egy sírból kerültek elő), a Tang-dinasztia idejében már könyvet nyomtattak és puskaport használtak, igaz, csak tűzijátékokhoz, és csodálatos remekművek készültek: porcelánvázák, lakkmunkák gyöngyházberakással, jade-faragványok, bronzöntvények és persze képek. Mi több, a Tang-dinasztia korában már esztétikai viták folytak. A hivatásos festészet BIRODALMA alaptörvénye szerint a színeknek pontosan meg kell felelniük a természetben láthatóknak, s ez az elv érvényesül is a tájképeken, az állat- és növényábrázolásokon. A buddhista ihletésű vallási művészetben azonban más az alapszabály: a színeknek szimbolikus jelentésük van, velük jelezhetők az őselemek. A zöld a Fa, a piros a Tűz, a sárga a Föld, a fehér a Fém, a fekete a Víz színe. A Tang-dinasztia alapítójáról, Tai Csüng császárról ránk maradt képen az uralkodó aranysárga köntösben látható, a köntösön kék-bíbor sárkányok kígyóznak, a ruhát zöld-piros öv fogja össze. Még a hatvanas-hetvenes évek Kínájában is elő-előcsillogtak a színek a szürkeség mögül. A kisgyermekeket például felmentették az „egyenruha” viselésének kötelezettsége alól. Ezer és ezer szín, árnyalat pompázott a sanghaji áruházban, és nemcsak a brokátokon vagy a selymeken. A termoszokon például már 1972-ben valóságos virágkarnevált láthatott a vásárló; akkor is rózsák, krizantémok, paradicsommadarak díszítették a kínai teatárolókat. És a kínaiak a színek varázslói: olyan harmonikusan társítják az enciánkéket is a haragoszölddel, amilyent egy európai elképzelni sem tud. A nagy „nyitás" óta azonban egyre több és több olyan hely akad Kínában, ahol valósággal uralkodnak a színek. Megnyílt a látogatók előtt a főváros számos műemléke, a császári palota, az Ég temploma, a Ming-sírok épületegyüttese, a Nagy Fal és egyre több vidéki nevezetesség. A legszebbek, legszínesebbek azok, amelyek úgy épültek be a tájba, mintha maga a Természet, nem pedig az ember építette volna őket oda. „Kocsimban ülve gyönyörködtem az alkonyuló jávorligetben, dércsípte levelei vörösebbek, mint a tavaszi virágok” — írta például az Illatos-hegyről több mint ezer esztendeje Tu Mu, a költő. És bár napjainkban nem a jávor, hanem a cserszömörce lombjának vöröse ég a hegyoldalban, az Azúr Felhő templomának márvány kolosszusa ma is úgy fehérük elő a lombok közül, mint félezer esztendővel ezelőtt. Ugyanilyen pompásan simul bele a nyári zöld és az őszi aranyvörös környezetbe egyaránt e kedvelt Peking környéki kirándulóhely másik neveztessége, a hétszintes pagoda is. A karcsú, toronyszerű építményt sárga és zöld csempével borították, s harangocskákat aggattak rá körös-körül, harangocskákat bőrleffentyűkkel, amelyekbe a leggyöngébb szellő is belekap, odacsalogatva a látogatót. A természetbe települt a Lélek Rejteke Kolostor is, Hangcsou határában. E kolostor templomában áll Buddha húsz méter magas szobra, amely azonban nem eredeti, 1956-ban faragták, régi rajzok szerint, pótlandó a tűztől elpuszítottat. A kolostort egy buddhista bonc alapította 326-ban, és ő adta az innen nem messzire magasodó hegynek az Ideröpült Csúcs nevet, mivel az indiai Grahrakuta-hegy egyik darabját vélte benne látni. E kétszáz méter magas sziklatömb-óriás talán még nevezetesebb, mint maga a kolostor: minden hozzáférhető helyen Buddha-szobrokat faragtak rajta és belőle. A legrégibb több mint ezer esztendős és a legfiatalabbik is elmúlt már hatszáz éves. A sziklatömbben barlangok is akadnak, s csak annyi világosság dereng bennük, amennyit a szájadékuk bebocsát. Jó lámpa kell hozzá, hogy az idegenből jött fölfedezze: milyen mesteri, vörös-bíbor-kék-arany színekben pompázó festményeket rejtenek e barlangok, sziklafolyosók. Ugyanezek a fő színei az egyik legszebb pekingi műemléknek, az Égi Imádságok Csarnokának. Ez, akárcsak az Ég Templomának két további eleme, az Ég Oltára és a Mindenség Istenének Temploma, a XV. században épült. Mégsem lehet azt mondani, hogy a fehérmárvány erkélyek fölött magasodó hármas fedelű körcsarnok félezer éves. A kínai műemléképületek többsége ugyanis fából való, s a törött, korhadt részeket mindig újakkal pótolták és pótolják. Könnyen lehetséges tehát, hogy az Égi Imádságok Csarnokának egyetlen fa alkotórésze sem eredeti már, de ennek ellenére ma is pontosan olyan, mint volt a XV. században. Ugyanez elmondható a Tiltott Városról, azaz a Ming- és a Csing-dinasztiához tartozó uralkodók pekingi lakóhelyéről is. A külső és belső védfalak, pavilonok, kapuk és oszlopok színe után Bíbor Palotának is nevezett épületkomplexum a feljegyzések szerint az 1400-as évek legelején épült, de folytonos átépítések és felújítások után csak a XVIII, században nyerte el mai alakját. Az átépítés, pontosabban a fa épületrészek és -szerkezetek cseréje, a díszítések, a festés és a festmények helyreállítása folyamatos, ma is tart. Ami nem is csoda, hiszen ez a „palota" valóságos város. Területe hétszázhúszezer négyzet- méter, ebből százötvenezer négyzetméter beépített. A helyiségek száma pedig közel jár a tízezerhez. Ugyancsak Pekingben van egy másik palotaváros is: a Nyári Palota, amelyet a leégett uralkodói nyaraló helyén Cse-hszi anyacsászárnő kezdett építeni 1888-ban. A szükséges pénzt tengeri flotta építése ürügyén préselte ki alattvalóiból, s hogy valamelyest igazolja a költekezést, a sok remek pavilon, pagoda, kéjlak mellé valóban készíttetett egy gályát is — márványból. A hajóhad azóta rég a múlté lett volna, így azonban a pekingiek és a turisták ma is felkereshetik e kiránduló és csónakázó paradicsomot, amelyet — hála a palota őreinek és a kultúra más barátainak — a műemlékrombolók sem tehettek tönkre a Nagy Kulturális Forradalom idején. Pedig megpróbálkoztak vele. A tóparti fedett sétányfolyosó gerendáit és oszlopközeit ugyanis régi udvari jelenetek díszítik, s ezeket akarták mésszel lefesteni, majd virágmotívumokkal pótolni. így is történt, csakhogy a „vörösgárdisták" mész helyett rizsporfestéket kaptak, amely nem marta le, nem tette tönkre az átpingálás alatt meghúzódó eredeti festményeket. 1972 után pedig egyszerűen lemosták a krizantémokat és a rózsákat, és ma már ismét régi szépségükben csodálhatják meg az eredeti képeket a Nyári Palota látogatói. Mind a négyezret. És a színek becsülete azóta a Nyári Palota falán túl, a külvilágban is helyreállt. Az „egyenruhás civilek" már már szinte teljesen eltűntek az utcákról, színesbe öltözött emberek folyama hömpölyög a pekingi vagy a sangháji utcákon. De hiszen már Lao-ce is megírta az Út és Erény Könyvében: „A régiek megmondották: A hiányos kikerekül. Nem holmi üres szó. Az igazi, a teljes: minden fölé terül.". GARAMI LÁSZLÓ
