Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 2. szám
ábrázoló realista, Petőfi Mezőberényben című képe került előtérbe. Minden bizonnyal a Petőfi utolsó állomásáról tudó, annak helyi jelentőségét ismerő környékbeli értelmiség soraiból kerültek ki a kép változatainak első megrendelői 1860 körül. Az egykor Petrovics István tulajdonát képező változat, valamint a Petőfi Múzeum papucsos képe is ekkor készülhetett. A festményeken a székhez támasztott kard és katonaköpeny az utolsó útjára induló szabadságharcosnak állít emléket. A Petőfi Mezőberényben címet viselő képek tehát a példa erejével hatni akaró művek, egyúttal a környezet részletező rajzával dokumentumok Petőfi utolsó napjairól. A visszavonulás helyett a harcot választó példa 1860 körül bátorítóan és természetesnek hathatott. Búsongásnak itt nyoma sincs, pedig mégiscsak „utolsó napok” voltak a mezőberényiek. A végül sikertelen 1861-es országgyűlés után új korszak kezdődött. Megmutatkozik ez a Petőfi-kép alakulásában is. Az egyik oldalon felelevenedni látjuk a romantikus nemzethalál-víziót, Petőfi életéből éppen a halálát megörökítő, pesszimiszti- kus világlátást, mint Izsó Miklós 1864-ben készült, Haldokló Petőfi című szobrán. Orlai 1861 és a kiegyezés között nem festett Petőfi-képet, annál többször elsiratta nemzetét más témájú képeivel. 1867-ben, a kiegyezéskor, a koronázás alkalmával rendezett kiállításon mutatta be Attila halála című nagyszabású, azóta elveszett kompozícióját, s hitet tett amellett, hogy Magyarország sorsán nem a kiegyezések segítenek, és főleg nem az idegennel kötöttek, melyek a nemzet romlását fogják okozni, miként Attiláét az idegen nővel kötött házasság. A politikai események következtében visszatért nemzethalál-kép a romantikát juttatja egyeduralomra Orlai történelmi festészetében, mint az önkényuralom korában. És mint akkor, 1867-ben is megfestette a Petőfi Debrecenben szomorú képét. Úgy vélhette, most még aktuálisabb Petőfi „Boldogtalan voltam ...” kezdetű sora, mert most végképp megpecsételődött az ország sorsa, végképp elfordult Petőfi eszméitől, és magára hagyta a költőt nemzete. Hangulatában hasonló a fiatal Munkácsy Petőfi-festmé- nye is. A hatvanas évek első felében a kiegyezés előkészítése, a radikális és függetlenségi elvek feladása, a lassú újjáépülés idején Petőfi alakjára nem volt szükség. Annál inkább Széchenyiére, a reformerére, elhagyva belőle későbbi ádáz Habs- burg-ellenességét, egyértelmű függetlenségi nyilatkozatait. Németh László jellemezte úgy e kort, hogy „Megvalósította Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét." Talán nem sértő a Petőfit csupán, mint költőt megkoszorúzó és halhatatlanná nyilvánító Lotz Károly-litográfiát ezen évek becses emlékei közé sorolni. A kiegyezéssel megnyílt a lehetőség Petőfi kultuszának ápolására. Ez új tartalmat hozott a Petőfi-képbe. 1867-ben engedélyezték, hogy gyűjtés induljon Petőfi 1860 óta tervezett pesti szobrára. A szoborbizottságnak Orlai is tagja volt. 1871-ben Izsó Miklóst kérték fel a mű elkészítésére. Két tervén a Nemzeti dalt esküre emelt kézzel szavaló költőt, a forradalmár alakját, illetve a szívére tett kézzel a Honfidal sorait („Tied vagyok, tied, hazám!") átélő hazafit mimázta meg. A választás jellemzi a kiegyezés korát: második tervét fogadták el, mellyel Petőfi forradalmisága és szabadságharcos volta helyett honfiúi érzelmeit állítják például az utókor elé. A Petőfi-szoborral kezdődött meg Magyarországon az a folyamat, melynek során az ábrázolás a kultusz tárgyának meghamisításával társult oly módon, hogy az életmű egésze helyett csak egy része — az éppen politikailag aktuális hányada lesz jelkép. A végül elkészült Huszár Adolf-féle szobor égre mutató kezével azonban még ezt is nélkülözi. Sajátos összetétel ebből a szempontból Madarász Viktor Petőfi halála című 1875-ös festménye. Orlainak a Petőfi Debrecenben-típusú kompozícióját élteti tovább a magányos költő fájdalomteljes alakjával, A fájdalom eltúlzott kifejezéséhez Petőfi feltételezett utolsó, porba írott szavát is csatolja a festő: „Hazám". Az alig másfél évtizede hazája sorsát még oly nagyszabású művel jelképező Madarász, mint a Hunyadi László sira- tása, e festőileg torz képe az egykor tiszta érzelmeket eltorzító kor megrázó bizonyítéka. Ez a kép pedig már 1875-ben készült, amikor a Nemzeti Múzeum megrendelte Orlaitól Petőfi eredeti, 1848-ban festett arcképét, s ez már a nyilvános Petőfi-kultusz felerősödését jelzi. Orlait foglalkoztatta egy, az arcképnél reprezentatívabb Petőfi- portré gondolata is. Az 1875-ös Képzőművészeti társulati kiállításra készült el a korábbi festmény nyomán Petőfi azon képe, amint dolgozószobájában áll, 1848-ban. Az arc azonos az 1848-as mellképével. A kép másik változatának arca ettől kissé különbözik. Ennek az egészalakos képnek enteriőrje az elveszett példányéhoz hasonló, csak itt Júlia és Béranger arca nem a költő felé fordul, nem válnak eggyé vele, mint egykor. Ez a különbség figyelemre méltó, hiszen a feltételezhetően ez után készült 1875-ös képen már nem is láthatók e részletek. Orlai az arcra koncentrálva, az arc hitelessége érdekében hagyta el őket, s így a Petőfi-kép „megtisztítása" is Orlai érdeme. KESERŰI KATALIN Madarász Viktor: Petőfi halála Lotz Károly: Petőfi halála
