Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 1. szám
ÜRDŐHÁZAK VENDÉGEI Bizonyos, hogy már az őskorban rendszeresen fürdött az ember. Ez a fürdés azonban aligha hasonlítható a mai tisztálkodáshoz. Az ókori Egyiptomban az előkelők lakhelye körül hatalmas park terült el. A szőlőtőkékkel és fügefákkal betelepített kertben rendszerint tó is volt, melynek vize adott felüdülést a ház urának és családjának a trópusi melegben. Am a rendszeres tisztálkodást az egyiptomiaknál jobbára a különféle illatosítok, olajok helyettesítették. A fürdés az ókor emberének életében idővel egyre fontosabb szerepet töltött be. A görögöknél már fürdőkultúráról beszélhetünk. Homérosz például megjegyzi, hogy a szívélyes vendéglátás fogalmába a gasztronómiai élmények mellett a jó fürdő is beletartozott. Az ókori görögök a gőzfürdőt sem vetették meg, sőt a magasabb kultúra egyik ismérvének tekintették. A fürdők divatja az ókor gazdag római utazóinak közvetítésével Rómába, sőt a távoli provinciákba is eljutott. Aquincum eddig feltárt polgárvárosában ma is megtekinthető a nagy közfürdő és a birkózókat ábrázoló mozaikjáról nevezetes fürdőház romjai. Már az ókori fürdőket is igyekeztek a gyógyforrások közelébe építeni, ezért érthető a mai Budapest területének meghatározó szerepe a korabeli gyógyfürdők elterjedésében. Az ókor embere nem csupán a felüdülést, a gyógyulást, illetve a tisztálkodási lehetőséget kereste a fürdőházban, a korabeli társadalmi és kulturális élet egyik központja is volt a fürdő. A római birodalom hanyatlását követően azonban a pompás közfürdők is megsemmisültek. A kialakuló középkori társadalmak uralkodó vallása, a kereszténység ugyanakkor erkölcstelennek, az egészségre pedig veszélyesnek ítélte a fürdést. A fürdés iránti igényt azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A pápai tilalom enyhülése után már a vezető római egyházi személyeknek is építettek fürdőhelyiségeket. A fürdőzés kérdésében az egyház a középkor folyamán mindvégig határozatlan maradt. Ezt látszik tükrözni két szent, Antal és Benedek véleménye a tisztálkodásról. Szent Antal büszke rá, hogy testét soha víz nem érintette, ám Szent Benedek szorgalmazza a mosakodást, s főként a gyógyításban tartja hasznosnak. A víz tisztelete a pogány magyarok szokásai között is kimutatható. A babonás tisztelettől Szent László törvénye igyekszik őseinket megszabadítani: a kutakhoz, forrásokhoz járuló áldozóktól egy ökröt követel büntetésképpen. A vízbe vetés, kényszerű fürdőztetés sem idegen a középkor emberétől. Bár Zsigmond király 1416-ban Hartmann Stainpeck nürnbergi mesterrel vízvezetéket készíttetett Budán, melyet Mátyás korában továbbfejlesztettek, és az ország fontosabb városaiban díszkutak pompáztak, a mosdást nem sokra becsülték eleink. A XVII. század végén Bethlen Miklós például így nyilatkozik: „Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben. Lábamat kéthét- ben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam. Kezemet Szegények és nyomorékok gyógyfürdője Plombiére-ben
