Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 4. szám
majd a Cluny apátságban helyezte el azokat. Az Itáliában maradt részt előbb Viterbóban, majd Anagniban, végül Perugiában őrizték. 1305-ben az egyházfejedelem kénytelen volt előbb Lyonba, majd Avi- gnonba tenni át székhelyét. Ettől kezdve egészen 1377-ig a katolikus egyházat nem Itáliából, hanem Franciaországból kormányozták. A levéltár azonban Olaszországban maradt. Perugiából előbb Assisibe vitték. Csak 1339-ben rendelte el az egyházfő az anyag Avignonba küldését. 1378-tól ismét Róma lett a pápaság hivatalos fővárosa, de az oklevelek jórésze Avignonban maradt. Az 1378 és 1429 közötti időszakban tonságos őrzésükről. A könyvek, a kötetek a palota különböző termeiben szétszóródva feküdtek, pedig az egyházfők érdekei azt kívánták, hogy minden fontos okmányt köny- nyen megtaláljanak. IV. Sixtus pápa (1471—1484) vállalkozott először a rendezésre. A palota délnyugati oldalán új szárnyat emeltetett. Az első emeletére került az azóta is világhírű, az ő nevét viselő kápolna, míg a földszinten a könyvtárnak biztosítottak helyet. Itt kapott egy termet a levéltár. Ezt akkor titkos könyvtárnak (Bibliotheca secreta) hívták. A szentatya így a könyvtárat és a levéltárat leválasztotta a kincstártól, s a palotáA római Angyalvár egyszerre két, néha három pápája is volt a keresztény világnak, s minden egyházfőnek saját levéltára volt. A Rómában lévő részleg anyagát előbb egy kolostorban őrizték, később az egyik pápa családi palotájában, a Colonna Palotában. 1435-ben az Örök Városból Firenzébe, onnan 1437-ben Bolognába, 1438-ban pedig Ferrarába szállították a gyűjteményt, majd ismét a főváros következett. A XV. század második felével nyugodtabb napok köszöntöttek a Vatikán lakóira. Ezzel a levéltár sorsa is megváltozott. Az állandó vándorlás során sok értékes dokumentum elveszett, de a Vatikánban sem gondoskodtak bizban található írások egy helyre kerültek. A pápaság jogaira vonatkozó iratokat azonban a kincstárral együtt az Angyalvárban helyezték el. Úgy ítélték meg ugyanis, hogy az erődítményben nagyobb biztonságban lesznek, mint a palotában. Az Angyalvárban nemzetek szerinti sorozatokat alakítottak ki, s a dokumentumokat zsákokba tették. Minden nép külön színt kapott. A magyart például a sötétsárga különböztette meg a többitől. Az egyes központi hivatalok iratait sem olvasztották be a Bibliotheca secretába. Ez a körülmény nem segítette elő azt, hogy az ügyiratok megmaradjanak. Nem számított például ritka 10 esetnek, ha egyik vagy másik tisztviselő hazavitte a hivatalos papírokat, köteteket. II. Gyula pápa ezért elrendelte, hogy mindenki tíz napon belül vigye vissza a nála lévő iratokat. Ekkor tehát még korántsem beszélhetünk központi levéltárról. V. Pál (1605—1621) új helyre vitette az archívumot 1611 és 1614 között, és bővítette anyagát: a kamarából, az Angyalvárból sok okmányt ide szállíttatott át. így a központi gyűjtemény alapjainak megteremtése valójában az ő nevéhez fűződik, de mind az avignoni, mind az angyalvári részleg felszámolása váratott még magára. Arról nem is beszélve, hogy a Lateráni Palotában is őriztek okmányokat, s még másutt is Rómában. Avignonból csak 1783-ban szállították át az archívumot Rómába, az angyalvári gyűjteményt pedig 1798-ban olvasztották be. Sajátos módon, a központi egyházi archívumot — igaz rövid időre — Napóleon teremtette meg. Utasítására a pápai kúria minden iratát Párizsba szállították, s a Birodalmi Levéltár épületében helyezték el. Az anyag csomagolására 3239 ládára voit szükség. A művelet több mint hatszázezer frankjába került a császári kincstárnak. A bécsi kongresz- szus után mindent visszavittek Rómába. Nem lehet csodálkozni, hogy ebben az időben súlyos károk érték a különböző helyekről egybeolvasztott iratanyagot. Kötetek mentek veszendőbe, sokat hulladéknak adtak el, s akadt olyan, amit ügyes antikváriusok szereztek meg. Rajtuk keresztül jutott el például tizenhárom regisztrumkötet Dublinba, ahol ma a Szentháromság Kollégium könyvtára féltett kincseiként tartják számon őket. A XIX. század új korszakot nyitott az intézmény történetében. Megkezdték azt az egyesítési folyamatot, amit Napóleon erőszakos eszközökkel valósított meg. A rövid életű kísérlet után a pápák a régi rendet állították helyre. Csak a század második felében gyűjtötték együvé a különböző palotákban őrzött iratokat. Ezt a munkát nemcsak a vatikáni adminisztráció érdekei, hanem a történetkutatás növekvő érdeklődése is sürgette. 1881-ben XIII. Leó pápa nyitotta meg a gyűjteményt a nyilvánosság előtt. Azóta folytatnak itt az egyes nemzetek kutatói tervszerű forrásfeltáró munkát. lighanem a legnaA gyobb történeti és művészeti jelentőségű és értékű, a legtöbbet vitatott magyarországi régészeti leletre bukkant rá majd kétszáz évvel ezelőtt, 1799-ben Vuin Neru szerb parasztgazda. A 23 darabból álló nagyszentmiklósi aranykincset jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzik. A részben gazdagon díszített edények motívumai közül kettő vált ismertté szélesebb körben: a bikafejes ivó- csanak (a Hampel József-féle számozás szerint a 13-as és 14-es darab) és valamivel kevésbé a 2. és 7. számú korsó „égberagadási” jelenete. A kincsről folytatott évszázados vitát, eredetének és értelmezésének kérdéseit László Gyula régészprofesszor és Rácz István fotóművész 1977-ben kiadott albuma foglalja össze. A kincs első, tudományos igényű elemzése, Hampel József 1884-es tanulmánya azonnal ráirányította a közvélemény figyel- mát a lelet jelentőségére. Hampel az aranyedényeket — tévesen — a hun korra datálta és így azt, nyilvánvaló fejedelmi származása miatt „Attila kincsének" nevezte. Ez az elnevezés magyarázza a motívumok rendkívüli utóéletét, hiszen a magyar művészettörténetben hasonló példaként csak „Szent István kincsét”, a magyar államiság évezredes jelképét, a királyi koronát említhetjük, melynek ábrázolását szintén a legkülönfélébb művészeti alkotásokban megtalálhatjuk. Az Attila kincse-jelkép jó ötszáz évvel és a hun-magyar rokonság eszméjével toldja meg a korona szimbolikus jelentéstartalmát. Nem véletlen, hogy a századfordulón hirtelen elterjedt az Attila kincseként közismertté vált lelet említett két motívuma. Minden valószínűség szerint felhasználták már az ezredfordulós ünnepségek kapcsán, de az első két ismert példa 1900-ból való. DRASKÓCZY ISTVÁN
