Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)

1987 / 4. szám

ámbék a Budai-hegység nyugati szárnyán húzódó Feketehegytől nyugatra és a Gerecse- hegység keleti lejtőjétől keletre fekvő ősrégi település. A község mellett húzódik a Töki-patak, amelyet az egyébként vízszegény környék bővizű forrásai is táplálnak. Kedvező fekvésének tulajdonítható, hogy Zsámbék már a római korban lakott település volt. A XI—jXII. században fokozta jelentőségét, hogy az egykori fővárost, Székesfehérvárt és az egyházi székhelyet, Esztergomot összekötő útvonal közepe táján terült el. Mindezek mellett, a jó termőföldnek és az azt szorgosan megművelő lakosságnak köszönhetően, a tatárjárást és a történelem más viharait is átvészelve fokozatosan fejlődő településsé vált. A török hódoltság idején a budai basa székhelye is volt, aminek a templomrom és a többször megindult, ma is folyó ásatások során feltárt egyéb történelmi maradványok mellett több török hódoltságbeli eredetű létesítményben is nyoma maradt.

Árpád-kori műemlékeink egyik kiemelkedő nevezetessége, a zsámbéki templomrom és az ásatások nyomán utóbb feltárt kolostor romjai XIII. századi építmények maradványai. Ili. Béla király 1186-ban birtokot adományozott itt a francia feleségének kíséretében hazánkba települt Aynard családnak, amely e helyen várat építtetett. A család egyik leszármazottja 1258-ban a premontrei szerzetesrendnek juttatott birtokot, ez létesítette a romjaiban ma is álló, monumentális templomot, ahol az 1930-as években végzett kutatások adatai szerint már azt megelőzően is templom állt. Az építését követő több, mint két évszázad számos viszontagsága ellenére, akkor viszonylagos épségben volt templom 1475-ben, Mátyás király adománya révén a pálosok tulajdonába került. A templom és a kolostor az addigi legsúlyosabb csapást a török megszállás ideAz 1889-ben restaurált oldalapszis

jén, 1581-ben szenvedte el, amikor a győri és a veszprémi kapitányok vezette seregek kísérelték meg ostrommal felszabadítani a törökök által végvárként használt építményt és a környékét. E harcok sokat rontottak a már addig is megviselt épületek állapotán, bár a kolostor még a XVII. század elején is lakott volt. A harcok okozta rongálódást mintegy nyolcvan évvel Buda visz- szafoglalása után újabb, ezúttal természeti csapás: az 1763. évi földrengés tetézte, s minthogy akkor már állt a XVIII, század derekán épült új, barokk templom és parókia, a súlyosan megrongálódott román stílusú templom helyreállításának gondolata fel sem merült. így aztán a gazdátlanná vált épületekből azt, ami épségben maradt, a helybeli lakosság pusztította tovább: előbb a kolostor, majd a templom mozdítható köveit hordták szét.

A tatárjárást követő évtizedekben nagyobb birtokhoz jutott dunántúli főúri családok közül sok vállalt egyházi kötelezettségeket. Ezek teljesítéseképpen, egyben hatalmukat is kifejezésre juttatva monostor-templomokat építtettek. E templomok közös vonása volt egyrészt az, hogy belsejükben a főúri család tagjai számára külön kegyúri, erkélyszerű kiképzés szolgált, másrészt felépítésüket valamelyik szerzetesrend vezetése alatt működő templom- és kolostorépítő műhelyek végezték. A XIII. századi magyarországi templomépítésben a Nyugat-Európában, elsőnek Itáliában elterjedt építészeti stílus vált általánossá a külföldről jött vagy külföldet megjárt magyar mesterek révén. Közös vonásaik, mint a zsámbéki és a hozzá leginkább hasonló jáki és lébényi templomé, a kéttornyúság, a keletre néző szentély és a nyugati főbejárat, a bazilikaszerű belső kiképzés és az egyszerűségében is megragadó monumentalitás. A különböző szerzetesrendek vezette építési műhelyek legtöbbjének megvoltak a maguk többé-kevésbé következetesen alkalmazott stílusjegyei, amellett, hogy sok középkori templomon vagy annak maradványán mutathatók ki magyaros vonások is. A szerzetesrendek építőműhelyei közül a ciszterciták puritanizmusa, szigorú egyszerűségre törekvése főként a XII. század második felében érvényesült. Ennek hatása a zsámbéki templomromban is fellelhető. A XII. század elején alapított premontrei rend által építtetett templomok és kolostorok nagy része elpusztult. A megmaradtak jelentősen eltérő építésmódja, valószínűleg a mesterek különböző származása folytán, nem vall egységes stílus kialakulására. A századunk harmincas éveiben végzett ásatások leletei tárták fel a régi, valószínűleg még a XI. században épült zsámbéki premontrei templom maradványait; ezt az egy hajós templomot a premontreiek 1258-ban beépítették a nagy zsámbéki, romos állapotában is büszkén kimagasló templomba. A pálosok templomépületekkel kapcsolatos tevékenysége nem jellegzetes építési stílusban, inkább a korábban létesített templomok homlokzatán és párkányain útólagosan végzett díszítményekben és átalakításokban mutatkozott. Ezt tükrözik azok a részben megmaradt, jellegzetesen gótikus díszítmények és átalakítások, amelyeket a pálosok a XV. századi birtokba vételt követően az eredetileg egyöntetű késő román stílusú zsámbéki templomon végeztek.

A szerzetesrendi építőműhelyek közül a szabadabb szellemben tevékenykedő, bizonyos egyöntetűségük mellett jelentékeny változatosságot is produkáló, változó létszámú és összetételű közösségek a bencés építőműhelyek voltak. Működésük széles körű elterjedtségének jele, hogy a premontreiek számára épült zsámbéki templom is a bencés templomépítési mód jellegzetességeit viseli magán. A premontreiek által a felépítéskor Keresztelő Szent Jánosról elnevezett, zsámbéki prépostsági templomának, akárcsak a vele nagyjából egykorú magyarországi román stílusú templomoknak is, hazai építészeti sajátossága a tornyok aljzatának kiképzésében mutatkozik. A tornyok alja ugyanis nem körülzárt, hanem pilléreken nyugvó, csarnokszerűen nyitott térség, ami a templom belső terének tágasabbá válását eredményezi. A nyugati homlokzat, mely a kiemelkedő két tornyot is magába foglalja (a baloldali torony sisakteteje elpusztult), viszonylag épen maradt. Az erőteljes, tág méretű tornyok és az általuk közrefogott meredek oromzat merevségét a homlokzaton szembetűnő, feloldó hatású rózsaablak egészíti ki. Egykorú román templomainktól eltérően a főkapu valószínűleg farag- ványokkal díszített, gótikus csúcsíves nyílású lehetett. Jobb sarkából és a támpillér vastag falazatából csigalépcső vezetett a kórushoz és a toronyba. A négyszintes tornyok három felső emeletét jellegzetesen román stílusú, ívsoros pár- kányzat tagolja; az első emeleti ablakok félkörívesen lezártak, míg a földszinti toronyfalakból csak keskeny rózsaablakok nyílnak. A templom keleti, a szentélyt is magába foglalt része a nyugati homlokzaténál sokkal súlyosabb pusztulást szenvedett, akárcsak a templom északi oldala. Itt a külső falakból alig maradt valami, s így innen szabad betekintés nyílik a templom belsejébe. Mint az alapfalmaradványok mutatják, itt csak a főhomlokzat második emeleti ablakainak szintjétől felfelé nyíltak ablakok, ezért valószínű, hogy a kolostor ezen a részen csatlakozott a templomhoz. A keleti és északi oldalénál több támpontot ad a főhajórészt félkör alakban lezáró déli apszis, ami főként az értő helyreállítási munkálatoknak köszönhető. E templomrész legszembetűnőbb jellemzői a félkörben, egymás mellett sorakozó, jellegzetesen román stílusú, keskeny ablaknyílások.

A zsámbéki templom megmaradt, helyreállított és utólag feltárt épületrészein a festők munkájának sajnálatosan kevés nyoma maradt. A szobrászok munkája nyomán fennmaradt faragványok a díszítés művészi igényű megoldására vallanak. A harmincas években végzett ásatásoknál került elő egy piros-sárga színezésű, Krisztus-fejet ábrázoló kőkocka, amelynek román kori stílusa arra vall, hogy a templom építésével egyidejű, XIII. századi alkotás. XIV. századi eredetűek a padlóburkolat tégláinak maradványai, a pálosok által végzett díszítések és átalakítások pedig a