Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)

1987 / 3. szám

formájú, túldíszített darabok inkább a fegyver­mesterek készítményei, akiknek rendelkezésre álltak a szükséges szerszámok. A srapnelhüve­lyekből nemcsak virágvázákat, serlegeket, de sö­röskorsókat és tintatartókat is gyártottak. Segéd­anyagokként főleg gránátkupakokat, vezetőgyűrű szalagokat, töltényhegyeket, fémlemezeket, csa­pat- és sapkajelvényeket használtak fel. Készül­tek egyszerűbb darabok is, ahol a gránáthüve­lyen már semmiféle más segédanyagot nem használtak fel. Ezek főleg domborítással, vésés­sel, pontozással és karcolással díszültek. A skála az álnépies virág- és madármotívumoktól kezdve a meglepően naiv és primitív epikus ábrázoláso­kig terjed. Általában találunk rajtuk évszámot, esetleg a tárgy születésének helyét, néha felira­tot: „Nagy idők emléke", de a készítő teljes ne­vét csak ritkán, leginkább monogramként. Játékokat is készítettek hadianyag hulladékok­ból. Műnk Artúr, a Ludwigbaka egykori főszer­kesztője, így szólaltatta meg egyik tárcájában a szabadságra készülődő magyar bakát: „A három nagyobbik fiamnak egy csomó gránát- és srapnel­hüvelyt, egy kis miniatűr ágyút és gépfegyvert, a két legkisebb gyermekemnek srapnelből csinált csörgőt és egy cuclit csináltam." Markovits Ro­dion pedig a Szibériai garnizon című könyvében töltényből készült sípról beszél. De a „Nagy Há­ború” majd minden frontján készítettek játék- modelleket a katonák: repülőgépet, zeppelint, Tinta- és tolltartó Képkeret vezetőgyúrűből csatahajót, tankot és tengeralattjárót egyaránt. Emléktárgyakat, ereklyéket talán mindenki igye­kezett gyűjteni, gyakran maga a gyűjtés vált szenvedéllyé. így kerülhetett haza a sok győzelmi jelkép: lelőtt ellenséges repülő- és zeppelin-dara­bok, az ellenség kezéből kimentett templomi ró­zsafüzér. A megmaradást, a ragaszkodást, a ha­lál érintését elmesélő, s esetleg legyőző amulett­szerű, kabalisztikus tárgyak: sebesülést okozó golyó, repeszdarabok, átlőtt zsebóra és cigaretta- tárca. A harcterek, a szenvedések színhelyének emlékei: doberdói kődarabok, bajkáli kavicsok, alpesi préselt virágok és falevelek kéregre ra­gasztva, esetleg utólag átlátszó műanyaggal örök­re konzerválva. Voltaképpen minden első világháborús emlék­tárgy jellemzője ez a hitelesítő szándék. Az illető személyazonosságát egy-egy féltve őrzött családi fénykép, s a háborúban, a halálközelségben való megmártózását pedig egy-egy emléktárgy őrizte és hitelesítette. Egyazon szándék vezérelt min­den résztvevő bakát: emléktárgyat hozni, szerez­ni, készíteni; vagyis életben maradni. „S az ilyen­nek csak úgy van igazán értéke, ha az ember maga találja", s maga készít belőle valamit, ahogy Markovits Rodion hőse gondolta, amikor örömmel fedezte fel a derengő fronton csillogó, még forrón-melegen szanaszét heverő gránátku­pakokat, amelyeknek felszedegetésében annyira elmerült, hogy fogságba esésének is ez lett az oka. NOVOTNY TIHAMÉR Mosonmagyaróvár belvárosában a barokk hangulatú házak sorában fe­hér homlokzatú, vasráccsal fedett faerkélyes épület hívja fel magára a figyelmet: a Cselley-ház. Az egy­kori reneszánsz palota 1983 októ­bere óta a mosonmagyaróvári Han­sági Múzeum része. A névadó csa­lád a múlt századtól birtokolta a lakóházat. A Cselleyek a város köz­ismert, megyeszerte megbecsült polgárai voltak. Dr. Cselley Kálmán életútja közvetlenül kapcsolódik Mosonmagyaróvár múzeumának tör­ténetéhez. Jogi pályára lépett, s eleinte titkára, majd alelnöke, 1910- tól elnöke volt a Moson megyei Történelmi és Régészeti Egyletnek. Működése alatt épült fel a város múzeuma és nyílt meg az első ön­álló kiállítás 1913 októberében. A Cselley-ház lakóházként való fel­újítását 1975-ben kezdték meg. A munkák során azonban olyan építé­szeti és településtörténeti értékek­re bukkantak, amelyek indokolttá tették, hogy az épület múzeum le­gyen. Az 1978-tól 1982-ig tartó, Tomka Péter régész és Dávid Fe­renc művészettörténész által veze­tett feltárás során kiderült, hogy a ház Magyaróvár eddig ismert leg­régibb épülete. A kő alapon fából készült ház építését a XIII. század végén kezdték meg, a XIV. század­ban toronyszerű, négyzetes alap­rajzú kőépületté alakították, az 1400- as évek elején meghosszabbították az udvarba nyíló emeletes szárny­nyal, amelyet gótikus ablakokkal, szemöldökgyámos ajtókkal, függő- folyosóval díszítettek, s alatta ter­jedelmes, boltozattal fedett pincét alakítottak ki. Az utcai szárny eme­leti részét feltehetően Mátyás ural­kodása idején, 1470—80 között épí­tették gazdagon tagolt kőkeretes ablakokkal, tágas nagyteremmel, amelynek zárterkélye a kutatáskor került elő. A feltételezések szerint gazdag, előkelő városi polgár le­hetett az építtető. A házat tovább bővítették a XVI. században, és 1730 körül barokk stílusban épí­tették át. A homlokzatot átalakítot­ták, megszüntették a zárterkélye­ket, kiképezték az utcai emeleti rész két szobájának és előterének stukkós boltozatát, művészi ková­csoltvas feljárati ajtót és rácsokat építettek be. A ház utolsó nagyobb

Next

/
Thumbnails
Contents