Múzsák - Múzeumi Magazin 1987 (Budapest, 1987)
1987 / 1. szám
Sokak szerint a commedia dell’arte gyökerei az ókori római mímusjátékokhoz nyúlnak vissza, de a két időszakot olyan történeti szakadékok választják el egymástól, hogy a folytonosság nem valószínű. A műfaj születésének feltételei a XV. századi karneválok kavargózajos forgatagában érlelődnek. Ekkor jelentek meg a buffók, a mímusjátékosok (a zsonglőrök leszármazottai), a kikiáltók, jövendőmondók és a csodaszereket árusítók, akik kántálva, verselve, énekelve, mókás jelmezt és álarcot öltve igyekeztek magukra vonni közönségük figyelmét. A XVI. század közepétől népszerű színtársulatok járták az olasz városokat. A népi színjáték Velencében lelt otthonra, az olasz nemzeti színjátszás gyökerévé vált, és rendkívül nagy hatással volt az európai színház fejlődésére is. A commedia dell'arte a hagyományos világi színház, a reneszánsz novella- irodalom és dráma gondolatait, témáit ötvözte a karneválok tréfáival, bohócjeleneteivel, s mindezt a vásári akrobaták, zsonglőrök zenéjével, táncával, mimikájával vegyítette. Az irodalmi témát ugyan megtartották, de a szövegekhez nem ragaszkodtak. Előadás előtt egy vázlatot, úgynevezett canevát függesztettek ki a színfalak mögött, mely nagy vonalakban tartalmazta a cselekményt. Ezt a kezdés előtt meg is beszélték a capocomicó- val, a vezető színésszel, azután már a szereplők tehetsége és leleménye alakította tovább a szöveget. Jellegzetes állandó népi figurák pergették a játékot, mely urak-szolgák, apák-fiak, vének-ifjak ellentétéből szövődött. Valójában a kor emberét ábrázolták a szatíra eszközeivel, vaskos realizmussal. Az 1520-as évek elején lép színre Angelo Beolco, művésznevén Ruzzante, aki a jellegzetes tájszólás használatát honosította meg a komédiákban. A társulat az általa írt falusi jeleneteket mutatta be, melyekben a jellegzetes típusok már a rájuk jellemző, állandó jelmezt viselték. Az 1560-as években Zan Ganossa és Giovanni Pellesini alapított először állandó társulattal rendelkező színházat. Rövidesen megalakult a Geloşi színtársulat, melynek vezetését neves írók, művészek és tudósok vállalták. Ez idő tájt már állandósultak a tipikus commedia dell'arte jellemek. Pantalone a vörös- nadrágos (pantallós), vörössapkás vén zsugori, aki vénségére nem röstell lányok után futkosni, emellett öntelt, beképzelt, állandóan pórul is jár. Dottore, a bolognai áltudós, tájszólásban idéz latin bölcsességeket; többnyire iszákosnak ábrázolják, borvirágos orral, fekete köpenyben. A zannik, Arlecchino és Rodomonte kapitány e jókedélyű, örökvidám népi figurák mindig a színdarab mozgatórugói, állandóan intrikálnak, akár az ördögök, cselszövésen törik a fejüket. Arlecchino és Pulcinella a legnépszerűbb zanni a műfaj történetében. Negatív figura Capitano, a fennhéjázó, kérkedő spanyol katona, történetei mindig hihetetlenek és nevetségesek. Később Scaramuccio veszi át szerepkörét, az ő spanyol mivolta már feledésbe merül, általánosabb érvényű jellemet testesít meg. Tartaglia dadogós, félénk hivatalnok, mégis mindenbe beleüti az orrát, s így nevetségessé válik. A szerelmesek mindig pompás jelmezükkel és költői, választékos beszédükkel hívták fel magukra a figyelmet. A jellemeket papírból, viaszból készült maszkokkal és a jelmezek tarkaságával hangsúlyozták. Arlecchino, Pantalone és a kis Pantalonék
