Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 1. szám
A kikötő csendes. A medence fölött köröző madarakat egyetlen hajókürt sem riogatja, bakok sem csikordulnak a megfeszülő hajókötelek alatt. A móló korlátja mellől hiába figyelnénk, közeledő hajót nem, legföljebb néhány traktort pillanthatunk meg. A mólón túl ugyanis nem tenger, hanem gabonaföld hullámzik, mint ahogy a rakpart és a kikötőbakok sem olajos csillogásé tenger-, hanem csupán a kikötömedence mélyén összegyűlő sekély talajvízben tükröződnek. Az észak-hollandiai Schockland kikötőjéből vagy negyvenöt éve futott ki az utolsó hajó. Azóta a keskeny, dombszerű magaslaton épült település környékén kiszárították a tengert, és az egykori kikötői vízmérce tanúsága szerint a móló alján több mint két méterrel vagyunk a területtől gátakkal távol tartott tenger szintje alatt. Amióta az ember megtelepedett az Északi-tenger ma hollandok, frízek, németek lakta partvidékén, állandó harcot folytatott termőföldjéért, településeiért a süllyedő partokra törő szökőárak, vihardagályok ellen. A passzív védekezésen túl évszázadok óta egyre több területet hódított el a tengertől, lápoktól. S e mostoha földön, gyakran négy-hat méterrel tengerszint alatt építette föl Európa talán legbarátságosabb városait. Az ókor és a középkor első századainak telepesei fűcsomókkal, gyeptéglákkal, ház körüli hulladékkal dóén megindult a lápterületek benépesedése. A nyílegyenes csatorna egyik gátját úttá szélesítették, s az út mentén, a gát oldalához tapadva épültek meg a házak. Míg a terpeken az általában a középpontban álló templom egyértelműen kijelölte a település szívét, a csatorna partján, legtöbbször kilométer hosszúságú házsorban elnyúló lápi kolóniák semmiféle központtal, maggal nem rendelkeztek. Kisebb központok csak később, a csatornákat átszelő hidak közelében szerveződtek. A lápterületek lecsapolásában jeleskedő holland földmérők, mérnökök munkáját egészen az Elbáig húzódó területeken találhatjuk meg. Holland és német földön számtalan veen-re, illetve fehn-re végződő, azaz lápra utaló település (Harrenveen, Hoogeveen, Ostgrossefehn, Augustfehn) jelzi munkájuk eredményeit. Ugyancsak a lápvidékek birtokba vételét mutatja az utóbbi időben már az idegenforgalom számára is felfedezett észak-hollandiai Giethoorn nevű település, amelynek házai a vízelvezető csatornák szövevényéből kimagasodó laza láptalajú szigeteken épültek fel. A terpeken és a lápkolóniákban csak kisebb közösségek találhattak otthonra. A vizenyős mélyföldek betelepítésére csak a gátépítés korszerűbb módozatainak kidolgozását követően, a népesség befogadására. Újabb és újabb cölöp- alapzatú háztömbök épültek, és a beépített területet patkó formájú, tengertől tengerig ívelő, közben az Amsztelt is átszelő csatornával határolták le. Évszázadok során így alakult ki a város sajátos, terebélyes faóriásra emlékeztető alaprajza, ahol a fa törzsének az Amsztel torkolati szakasza, a törzsről kiinduló ágaknak pedig az egyes csatornák felelnek meg. Miként a fa ágai mind a fény felé kapaszkodnak, ugyanígy törnek a csatornaágak az életet adó tengeri kijárat felé. Építőanyag alig állt rendelkezésre a síkságon. A számba jöhető építőkövet, az idősebb, szilárd kőzetalapzatot vastag, jégtorlaszolta moréna temette be. A jégkorszakok során a Skandinávia felöl előrenyomuló jég ugyan magába fagyasztva ideszállított gránitsziklákat, de azok legtöbbjét már régen beépítették a templomok vaskos falaiba. A nagy vastagságban lerakodott glaciális agyagból történő téglaégetésre cisztercita szerzetesek tanították meg a partvidék lakóit az 1200-as években. A németalföldi városok nem csak az azonos építőanyag, a vörösre égetett tégla okán hasonlítanak egymásra, hanem amiatt is, hogy e téglákból hasonló jellegű házakat, házsorokat emeltek. Ahol ennyire kevés a beépítésre alkalmas terület, ahol a majdani városok Városok a fengerszinf alatt magasított mesterséges dombokra húzódtak fel a tenger támadásai elől. A „szerencsétlen népről", amely ezen a valójában sem a tengerhez, sem a szárazulathoz nem tartozó vidéken, a saját maga által összehordott halmokon „tengődik”, az idősebb Plinius is megemlékezett. Az újból és újból tovább magasított lakódombok, hollandul terpek, németül wurték, amelyek eredetileg csupán egy- egy háznak nyújtottak menedéket, a középkor századaira kisebb terp-faluvá nőttek össze. Sok terp-falu napjainkig is fennmaradt, bár a dagály szintje fölé magasodó terpek a gátépítések nyomán elvesztették eredeti szerepüket. Az alig néhány házból álló települések sajátos kör alakú alaprajzukról ismerhetők fel. A település és egyben a kör középpontjából sugárszerűen futnak szét a telek-gerezdek. A telkek a mesterséges dombok lejtőjének aljában végződnek, ott, ahol a gátépítéseket megelőzően a terpeket a dagály hullámai verdesték. A kör alakú terpekkel ellentétben a lecsapolt lápok területén felépített településeket nyílegyenes utcasor jellemzi. A fátlan holland-német síkságon évszázadokon át a lápokból kitermelhető tőzeg volt a legfontosabb fűtőanyag. A lápvadonba hatoló tőzegvágók nyomát vízelvezető csatornák sora jelölte ki. A XVI. századtól kezdőXIII—XIV. századtól kezdve kerülhetett sor. Frízföldi krónikákban a XIV. században jelennek meg először leírások az egész tartományt övező, „Arany-abroncsként” emlegetett gátrendszerről. Holland földön is a nagyméretű gátépítések tolták ki nyugat felé a lakható föld határát. A kora középkorban a mai partvidéktől jó hatvan kilométerrel beljebb fekvő Utrecht volt Hollandia legnyugatibb városa. Amszterdam, Haarlem és a többi, nyugatabbra lévő város csak később épült fel. A gátak segítségével a nyílt tengertől ugyan elzárt, de továbbra is vizenyős, sőt gyakran vízzel fedett területen csak a több méter mélyen rejtező homoktalajba döngölt cölöpökre lehetett építkezni. A házsorok között, csatornákra szabdalva továbbra is megmaradt a nyílt vízfelület. A legtöbb holland város, így Amszterdam, Utrecht, Zwolle, a frízföldi Leeuwarden térképét tucatnyi csatorna szövi át. A legterebélyesebb és egyben legszabályosabb csatornahálózatot Amszterdam mondhatja magáénak. Az Amsztel folyó torkolatát elzáró gát körül fölépült város végeredményben annak köszönhette gyors felvirágzását, hogy a XIII—XIV. században még nem ismerték a zsilipkamrát. így a tenger felöl érkező árukat át kellett rakodni, hogy a gáton túli folyón szállíthassák tovább. A gát körül csoportosuló házak hamarosan kevésnek bizonyultak a növekvő helyéről előbb vissza kell szorítani a tengert, ott magától értetődő, hogy a telkek nagyságát korlátozni kellett. A keskeny telkeken felépített házak rövidebb, legföljebb három ablak szélességű oldalukkal tekintenek a csatornákra, utcákra. Az ablakokkal sűrűn tagolt homlokzaton a nyeregtetős házak háromszögletű oromfala az egyetlen díszítésre alkalmas felület. Az utcakép ritmusát éppen az oromfal határozza meg, a hasonló jellegű, vöröstéglás, fehér ablakkeretes házsorok egyhangúságát a különböző formájú: háromszögű, lépcsőzetes vagy harang alakú oromfalak enyhítik. A kereskedők, polgárok által lakott és irányított németalföldi városokban nem egyházi középületek, hivalkodó főúri paloták a hangsúlyos építmények, hanem a társadalom jellegéből, életfelfogásából eredően a közösség, a polgárság, a kereskedelem szempontjából fontos épületek. A városházak mellett majd mindegyik városban becses, értékes műemlékként maradtak fenn a mázsaházak, és ma is irányt mutatnak a hajóknak a több évszázados világítótornyok. Az amszterdami csatornák mentén sorakozó egykori raktárházakból, amelyekben valamikor távol-keleti fűszereket, maiagai bort vagy grönlandi bálnazsírt tároltak, csak azért nem vált ipari műemlék azután, hogy a nagyobb, mélymerülésű hajók már 36
