Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 1. szám
dolgozták össze. A formát ezután szárítani kellett. Miközben a szárítási“ hőmérsékleten az említett adalékok elpárologtak vagy kiégtek, a forma nem repedt meg, és a kiégett helyeken az öntéskor felszabaduló gázok szabadon eltávozhattak. A mintát kezdetben, egyszerűbb tárgyak készítésekor a földbe tömörített homok felületébe nyomták bele. Később a bonyolultabb alakzatok öntésénél öntöládát használtak, amely alkalmas volt üreges tárgyak kialakítására is. Aprólékos tárgyak mintáit viaszból készítették és beágyazták a homokba. A forma kiszárításakor a viasz megolvadt és a homokba szívódott, megfelelő alakú üreget hagyva maga után. Ily módon készítették a harangok, fegyverek apró díszítéseit és a kisebb szobrocskákat. A réz, az arany és az ezüst alakításának módszerei között az öntészet is megtalálható, de igazi jelentőségét a bronz felfedezésekor nyerte el. Az említett fémek elég puhák ahhoz, hogy kalapálással (hidegalakítással) megmunkálhatok legyenek, ezzel szemben a bronz jelentősége éppen abban állt, hogy először jutott az ember kemény, szerszámnak, fegyvernek való anyaghoz, amely új korszakot nyitott a fejlődésben, a bronzkort. A bronzkor számos értékes lelete mutatja, hogy az ember hamar megtanulta az öntési eljárást és művészi alkotások létrehozására is alkalmassá tette. Az i. e. 1000-ből származó szalomoni templom kincsei között magas színvonalú öntött bronz használati és dísztárgyakat, valamint öntőformájukat is megtalálták. A föníciaiak keresett árucikkei között szinte első helyen a bronz öntvények álltak: dárda- és nyílhegyek, bárdok. A bronz- művesség a görögöknél i. e. 700 körül érte el a legmagasabb technikai és művészi színvonalat. A leghíresebb bronzöntő műhelyek Khiosz, Rodosz, Theodorosz helységekben voltak találhatók. A használati tárgyakon kívül fegyvereket és köztéri szobrokat is öntöttek bronzból, ez utóbbiakat vékony falvastagságuk miatt is csodáljuk. A rómaiak is hamar megtanulták az öntés művészetét, s számos görög szobor pontos másolatát készítették el. Az öntési technológia a világbirodalom bukása után a feledés homályába merült. A nagy templomépítések korában, a Vili. században a harangöntés élesztette fel a bronz megmunkálását. A X. századi hildesheimi dóm gazdag bronzöntvényei arra engednek következtetni, hogy a középkori európai kultúra rövid idő után már otthonosan mozgott az öntés művészetében. A XIV. század az első tűzfegyverek „bevetésének” évszázada. 1372-ben öntötték az első bronz fegyvercsövet, majd bronzból készült a lövedék is. A bronz uralmának azonban véget vetett a vas térhódítása. Először a bronzöntéshez hasonló módszerekkel kísérleteztek. A XVIII, században elsőnek John Wilkinson állított elő öntöttvasat, majd 1742-ben Benjamin Huntsmannek sikerült önthető acélt előállítani. Huntsman acéldarabkákat helyezett egy agyagedénybe és zöld üvegcserepekkel vegyítette. Az olvasztótégelyt jól lezárta agyaggal, és kokszfűtésű kemencében négy órán át hevítette. Az ömledék hígfolyóssá vált és kitöltötte az öntőformát. A vasöntészet kezdetén érdekes színfolttal gazdagodtak a közterek, városok. Utazó öntők bukkantak fel időről időre, akik hordozható kemencéjükben olvasztották a vasat és kívánságra elkészítették a kért formájú tárgyat. Egészen a XVIII, századig a vas feldolgozásában a kovácsolásnak volt döntő szerepe, mely a vas izzó állapotban, kalapálással történő formálását jelenti. A kovácsolás munkafogásai föníciai közvetítéssel jutottak Európába a görögökhöz és a rómaiakhoz. Görög ásatásokból kovácsműhely szerszámai is előkerültek: kerek tönk, kalapács, fogó és fújtató. Bár a kovácsolás jelentős fizikai erőkifejtést igényel, nagyobb tárgyak kovácsolásához az emberi erő nem is elegendő, az olcsó rabszolga- munka miatt mégis csak a rabszolgahiány vezetett az állati erő hasznosításához. Az első állati erővel működő kovácsoló szerkezet a taposómalom volt. A vízi- és szélmalmok csak a XII. században terjedtek el. A malmok megsokszorozták a kovácsműhelyek teljesítményét, s nagyobb darabok megmunkálását is lehetővé tették. A kovácsmesterség elkülönült a mezőgazdasági munkától és XVI. században már külön említenek patkó-, szeg-, serpenyő-, kanna-, sarló- és szerszámkovácsot. A szerszámkovács feladata volt a fegyver elkészítése is. Egy korabeli leírás szerint a szegkovács fél kiló súlyú kalapáccsal dolgozott, a cipöszeg kialakításához 27 ütésre volt szüksége. A lemezeket is kovácsolással készítették, melynek vastagsága így nem lett egyenletes, s a kovácsolt vaslemez erről Fémfeldolgozó műhely, 1556 öntöde a XV. században
