Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 4. szám
Csi Paj-si: Szólóvesszó Csi Paj-si: Szilvafavirágzás Hszü Pej-hung: Legelésző lovak USÎÎ Míg Európában a festészet csak a reneszánsz idején vált igazán a művészetek királynőjévé, Kínában már a történetírás kezdeteitől fogva az irodalommal egyenértékű művészetnek tartották. Rendszeresen készültek feljegyzések a festők életéről, és fennmaradtak elemzések, leírások is a festményekről. „A régiek azt mondották, hogy a vers nem más, mint a külső formák nélküli festmény, a festmény pedig külső formákkal bíró vers" — írta a XI. században élt Kuo Sze. Az igényes hagyományokon alapuló kínai festészet valójában a meditáció eszközének és kézzel fogható termékének tekinthető. A kép megalkotásához egy életen át gyakorolt kéz és egy életen át edzett elme szükségeltetett. „Amikor a tus az ecsethez ér, lélek száll belé, amikor az ecset széthordja a tust, megeleveníti. Ahhoz, hogy a tusnak lelket tudjunk adni, hosszú gyakorlatra, ahhoz pedig, hogy az ecsettel megeleveníteni legyünk képesek, az élet ismeretére van szükség. Aki hosszú gyakorlással edzette ugyan a lelkét, de az élet elevenjét már nem ismeri, az csak a tushoz ért, az ecsethez nem. Akit az eleven élet edzett meg, de lelkét nem volt módja gyakorlással tovább képezni, az csak az ecsethez ért, a tushoz nem” — olvashatjuk Si-tao egy írásában. A lélek gyakorlása itt is a technikai felkészülést jelenti, mint az európai festészetben. A kínai festők köré is csoportosultak segédek, tanulók, s az ügyesebbek elsajátították a festés technikáját. Részben a mestertől, szerzetestől, részben az alapvető technikai és stíluselemeket tartalmazó festészeti tankönyvekből tanulhattak. Az élet megismerését meditációkkal, koncentrált megfigyelésekkel, állandó szemlélődéssel érték el. A megfigyelt tájat otthon, emlékezetből festették meg. E táj szerkezete európai szemmel nézve sajátos: a perspektíva törvényeit figyelmen kívül hagyva 42
