Múzsák - Múzeumi Magazin 1986 (Budapest, 1986)
1986 / 4. szám
S okunk tudatában él úgy, hogy a páncélos lovagokat a puskapor, a lőfegyverek megjelenése söpörte a történelem süllyesztőjébe. Megerősítenek ebben Arany János sorai: „lm az ész nemrég is egyszerű port talált, / Mely egész hadakra képes szórni a halált; / Toldi vagy nem Toldi ... hull előtte sorban: / Az ész ereje győz abban a kis porban!" Kezdetben valóban csoda- fegyvernek tűnt az új eszköz, melynek segítségével bárki leterithette a mindenki felett győzedelmes bajnokot is. Eleinte azonban a lőfegyver nem volt olyan hatásos, hogy a páncélos vitézek jelentőségét egymaga és egycsapásra képes lett volna megszüntetni. Ugyanakkor a lőfegyver előtti korban használatos páncél, a „vasruha” az úgyXVII. század eleji vért nevezett hidegfegyverek ellen sem biztosított teljes sértetlenséget. Átütötte egy jól irányzott csákányfokos vagy pallossal mért vágás is. Igaz, ehhez nagy testi erőre és testközelségre volt szükség. A számszeríj lövedéke viszont már jóval távolabbról is átlyukasztotta a páncélt. Az első tűzfegyverek hatása messze elmaradt a több ezer éves múltra visszatekintő íjétól és az újabb keletű számszeríjétól is. Olyannyira, hogy az első puskák, a „szakállasok” lőtávolsága mindössze fele volt a számszeríjénak, a tűzgyorsaságbeli különbségről nem is beszélve. Kézi lőfegyvereink ősei eszerint rendkívül kezdetleges eszközök voltak. Lőtávolságuk a XV. század végén még nem haladta meg a 250 lépést. A hadtörténészek arról is megemlékeznek, hogy a muskétás, miután kilőtte fegyverét, inkább csak útjában volt a többi katonának. Rövid kardjával ugyanis nem sokra ment, így kénytelen volt a pikás gyalogosok védelmére hagyatkozni. A páncélos lovasok ellenében ugyanis csak a mintegy hat méter hosszú pika bizonyult hathatós gyalogsági fegyvernek, íme, még egy hidegfegyver, amellyel szemben az sem nyújtott biztos menedéket, ha valaki tetőtől talpig vasba öltözött. A mohácsi csatavesztéssel kapcsolatban is gyakran túlozzák el a török ágyúk szerepét. „A fojtó füst, a lövés okozta légnyomás és a fülsiketítő ágyúszó még a legbátrabb harcosok lelkét is megrendítette” — írja Markó Árpád ezredes a Sorsdöntő csaták című könyvben. Ám Szulejmán naplójában az olvasható, hogy „az egyik tetőtől talpig vasba öltözött csapat vasnyárssal kezében, semmit sem törődve a puska- és ágyúgolyókkal, a legkisebb félelem nélkül vágtatott Ibrahim pasa serege elé”. Kemálpasazádé pedig így emlékezik meg II. Lajosról: „A gonosz király az ágyú- és puskagolyók záporát semmibe véve, meg nem félemlítve intézett támadást, folyamként özönlő lovasságával". Persze a maró lőporfüst, a perzselő láng és a robbanások dörejének lélektani hatását sem szabad lebecsülni. A XVI. század ipari fejlődése tette lehetővé, hogy a gyalogság nagyobb részének kezébe lőfegyver kerüljön. Ez pedig a harcrendet is módosította. A gyalogság szerepének növekedése a lovasság jelentőségének fokozatos csökkenését vonta maga után. A nehézpáncélos, „lovagi” lovasság helyét pedig egyre inkább a rövidebb muskétával, pisztolypárral, nehézlovassági karddal felfegyverzett „drago- nyos" lovasság vette át. A még meglevő nehézlovasság viszont egy darabig még viselte a régi, lovagi páncélzatot, ám fegyverzetében a nehézlándzsa és a kard mellett már megjelenik a nyereghez rögzített tokban tartott pisztolypár is. Gárdonyi Géza így ír páncél és lőfegyver viszonyáról az Egri csillagokban: „Mikor a hat mellvért fel volt állítva a cölöpökre, az urak puskát vettek elő és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövéstől, megvették és megosztották maguk között". Ez is azt látszik igazolni, hogy a vért nem volt esélytelen a korabeli golyóval szemben. Az úgynevezett ko- vás fegyver már jóval fejlettebb eszköz, de még A Budai Vár déli nagy rondellája a XVII. században sem volt érdemes 250 méternél távolabbi célpontra golyót pazarolni. Lőtávolsága ugyan már elérte a hat-hétszáz métert, de átütőereje 250 méteren túl már nem érvényesült. Savoyai Jenő herceg (1663—1736) Bécsben őrzött mellvértjén temérdek golyó nyoma látható, ékes bizonyítékul arra, hogy még ebben a korban is védelmet nyújtott viselője számára. Bár később Napóleon a legtökéletesebb lőfegyvernek tartotta a kováspuskát, találati valószínűsége rendkívül kicsi volt. Ráadásul nagyon kényes, kevéssé megbízható jószágnak bizonyult. Csavarjai gyakorta meglazultak, rugója pedig sokszor eltört. A szikrát csiholó kovakő húsz-harminc lövés után elkopott, újbóli beállítását csak szakember tudta elvégezni. Nedves, szeles időben sokszor mondott csütörtököt, ugyanis az ilyen rendszerű puskák, pisztolyok oldalára rögzített „serpenyőben" lévő gyújtó-puskaport semmi sem óvta az időjárás viszontagságaitól. A középkori lovagi vár eleinte nem módosult a tűzfegyverek fejlődése nyomán. Az első ágyúk ugyanis nem rombolták a falakat olyan mértékben, ahogy azt az ostromlók elvárták volna. így a lovagvárak alkonya csak a XVI. századdal következett be, ekkor adták át helyüket az olyan váraknak, melyek már számoltak az addigra jóval hatékonyabbá váló tüzérséggel. Csökkent a védőfalak magassága, ugyanakkor vastagságuk növekedett. A vékonyabb falú, magas, karcsú tornyokat is alacsonyabbak és zömökebbek váltják fel. Ezek a „célterület” csökkenésével és a becsapódó lövedékekkel szembeni nagyobb ellenállóképességgel alkalmazkodtak az új követelményekhez. Az ostromló fél nagyobb számú, hatásosabb tüzérsége ellenében a védősereg is tekintélyesebb túzerö alkalmazására kényszerült. így alakult ki az ütőképes vártüzérség elhelyezésére alkalmas, nagyobb teherbírású és a korábbinál jóval nagyobb alapterületű rondella és az olasz bástya. A XVII. század háborúiban használatos fegyverféleségek tarka képet mutatnak. A mellvért és a sisak ugyanúgy megtalálható köztük, mint a puska és az ágyú, pedig a lovagkor már letűnt. A vértes lovasság még a XIX. századi csatákban is fontos szerepet játszott, sisakot pedig a mai
