Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
A magyar népi ornamentika ritkán ábrázol vadállatokat vagy háziállatokat. Ugyanakkor a figurális díszítmények egy csoportja a címerekben szereplő állatokkal tart rokonságot. A címertan megállapította, hogy Magyarországon is csaknem ugyanakkor jelentek meg a címerek, mint Nyugat-Európában, azaz a XII. század folyamán. A jelképként használt ábrák és ábraegyüttesek célja kezdetben hadászati jellegű volt, ugyanis arra szolgáltak, hogy a csatamezőn a tetőtől talpig páncélba burkolt fegyveresek hovatartozását jelezzék. A pajzsokon, zászlókon alkalmazott jelek később más tárgyakra is felkerültek. A pajzsra emlékeztető forma, majd az erre a formára, a címerpajzsra rajzolt és festett ábrázolások, elhelyezésük, a díszítésre használt színek kiválasztása szokássá, majd hagyománnyá, mi több, szabállyá vált az idők során. Kedvelt megoldás volt, hogy a címerpajzsot emberek, angyalok vagy állatok „őrizték” két oldalt, a pajzsmezőt pedig geometrikus osztató vagy figurális ábrával díszítették. Akár a természetből, akár az ember által létrehozott környezetből származott a díszítmény, a jelszerűséget az ábrázolás stilizálása biztosította. A stilizáltság a heraldikus ábrák egyik alap- követelménye volt az élő heraldika korában csakúgy, mint a XVI. század után, a hanyatlás korszakában. Különféle jelvénytípusok ismertek voltak már a lovagkor előtt is Európában. Tulajdonjegyek, házjegyek, hadi jelvények, uralkodói felségjelek és hasonlók tekinthetők a címerek előzményeinek. A magyarok a honfoglalás korában totemisztikus jellegű család jelvényeket használtak. Ez megkönnyítette azt, hogy átvegyék a nyugat-európai címereket, amelyeket valószínűleg a külföldről érkező királyi menyasszonyokat kísérő lovagok terjesztettek el nálunk. A XII—XIII. századi magyar címerhasználatra a korabeli pecsétek, pénzek, miniatúrák ábrázolásaiból következtethetünk. A címer szó okiratban először 1326-ban fordul elő. A címerfelvétel ugyanis a XIV. században vált jogilag kötötté: a király döntött arról, hogy ki vagy milyen testület használhat címert és milyent. A címer szót, amely görög eredetű, de a franciában, németben, olaszban és a spanyolban is meglévő vándorszó, minden valószínűség szerint a XII—XIII. században az országba bevándorló lotaringiai telepesek közvetítették a magyar nyelvbe. A címerhasználat joga sokszor jelentett egyben nemesi rangot is, de nem feltétlenül. Pajzsra helyezett jelvényeket kezdtek lassanként használni városok, konfraternitások és más testületek is. A XIV. századból már arra is van adatunk, hogy városi polgárok egyénileg használtak címeres pecséteket. A vármegyék elég későn, csupán a XV. század végén kezdték címerpajzsot mintázó pecséttel hitelesíteni irataikat, korábban a vármegyei elöljárók saját családi címerüket használták hivatalos célokra is. Az egyházi, kommunális testületi vagy polgári címerek formai megoldáA csongrádi ács és molnár céh behívó táblája, XIX. sz. XVIII, századi céhkorsó részlete saikban lényegében nem különböztek a nemesi címerektől. Ez utóbbiak közül a legrégebbiek bizonyos sajátosságokkal bírtak. A kutatás a már említett totemisztikus jellegű előzmények hatásaként értelmezi középkori címereinken az állatábrázolások gyakoriságát, a stílus plasztikusságát és naturalizmusát, ami elsősorban a természetes színek kedvelésében nyilvánult meg. A XV—XVI. században azután a totemisztikus ihletés helyére lépett az a szándék, hogy a címerszerzés alapjául szolgáló eseményt jelenítsék meg. Ez az egyik oka például annak, hogy címerábraként nálunk ritkán szerepelnek mitikus vagy mesebeli állatok. A törökdúlás után a címerek jelentősége ismét megnövekedett. Akinek régen is volt, az most átfogalmaztatta, aki újonnan szerzett, az pedig már eleve a kor művészeti stílusának szellemében készíttette el címerét. A rangjelző címer a popularizálódás révén egyre több funkciót töltött be: használták birtokjelként, védjegyként, még mesterjegyként, sőt cégérként is. A heraldikus szimbólum jelentése új meg új tartalmakkal bővült, miközben egyre inkább puszta ékítménnyé vált. A funkció- és jelentésváltás hathatott a szóhasználatra is: a XVIII, században kezdik (igaz, hogy csak a nagyszarvú ökrökkel kapcsolatban) a „nemes” jelző helyett a „címeres”-t írni és mondani. 1735-ben nyilatkozták Kolozsvárt, hogy a „Benedeken lévő Kolosvári 8 ökrök... ha vének is ugjancsak Czímere- sek”. Gvadányi József pedig 1791-ben A mostan folyó országgyűlésnek satyrico critice való leírásában már ironikus szövegkörnyezetben használja a „címeres ökör” kifejezést. A mészáros céh címerébe illesztett címeres ökörfej persze nem csúfolódó célzatú, mint ahogy nem azok más céhcímerek, céhjelvények állatábrázolásai sem. Igaz ugyan, hogy a céhek, polgári testületek címeres leveleit ritkán festet- téki ki a heraldikában is jártas képírók, így azután a nemesi címerekben előforduló figurák utánzása olykor akár karikatúraként is hathat. A XIX. században a címerek eredeti, illetve elsődleges jelentése végképp felszámolódott: a nemesség jelentősége megszűnt, a céhek felbomlottak, a városi kiváltságok és kötelékek átalakultak. Az emberek egymás közötti érintkezésében a vizuális jelképeknek a korábbinál kisebb szerep jut. A címer jellegű ábrázolások mégis sok területen megmaradtak. Az évszázadok során kialakult kompozíciók és azok elemei, bármilyen meghökkentő környezetben fordultak is elő, a gondolattársítás révén felelevenítettek valamit a régi jelentésrétegekből. A mai reklámgrafikák is a régi formák asszociatív, felidéző funkciójára számítanak, amikor heraldikus elemeket használnak a hirdetéseknél. A népművészet állatábrázolásai közül az előfordulás számát és változatosságát illetően kiemelkedik a kétfejű sas, nemcsak Magyar- országon, hanem Közép- és Kelet-Európábán is. 1434-ben I. Zsigmond császár megkoronázásakor a kétfejű sas a német-római birodalom 4
