Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)
1985 / 2. szám
DITROI MOR A múlt század második felében a régi szavaló színjátszással szemben mindenütt új irányzatok kerekedtek felül Európa színházaiban. Valóságos forradalom volt ez, melynek Magyarországon két kiemelkedő művészegyéniség állt az élén: Paulay Ede és Ditrói Mór. Paulay a Nemzeti Színházban a rendező munkáját emelte magasabb szintre és magasabb rangra, Ditrói pedig a Vígszínház első művészeti igazgatójaként kiérlelte a színjátszásnak azt az új stílusát, mely a Vígszínházból kisugározva az egész magyar színészetet megújította. Működése nagy fordulatot jelentett. A kortárs Ignotus írja róla: „azt cselekedte meg Magyarországon, amit Staniszlawski Moszkvában s ezt már Staniszlawski előtt.” Kolozsvárt született 1851-ben, és szülővárosának színházszerető, intellektuális légköre, nemes színházi tradíciói jó indíttatást adtak a könnyen lelkesülő fiatalembernek. Bécsi diákévei alatt megismeri az akkor virágkorát élő Burgtheatert, majd Pesten, a Színitanodában Paulay növendéke. A tanodái évek után színészként járja a vidéket, de hamarosan rendezni kezd. 1887-től már a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, ahol magyar ciklust szervez, és megrendezi az első magyarországi Shakespeare-sorozatot is. Munkássága országos feltűnést kelt, s így őt hívják meg az 1896-ban megnyíló Vígszínház művészeti igazgatójának. Honnan merítette Ditrói a századforduló idején Magyarországon merőben új művészi elképzeléseit? Bécsbe utazik, hogy megnézze az Otthellóban vendégszereplő Rossit, és esztétikája, későbbi művészi tevékenységének vezérelve már megfogalmazódik a Bécsben látottak nyomán. „Megkapta lelkemet a magasra fejlett olasz színművészet lendülete, közvetlensége, természetessége. Hiszen ez az, amit én kerestem. így kell játszani. Belülről kell kipattannia mindennek." — írja emlékirataiban, a Komédiásokban. Mind a színészi játék, mind a rendezői módszer szempontjából ennek mélyreható következményei vannak. Száműzi a külsőséges eszközöket mind a játékban, mind a dikcióban. Semmit sem szabad túljátszani, csak annyit lehet „csinálni”, amennyit okvetlenül kell. A szöveget pedig nem szabad agyonhangsúlyozni. Minél kevesebb eszközzel minél többet kell kifejezni. Mert pusztán közvetlenségből és természetességből még nem jöhetett volna létre a később ,,vígszínházának nevezett stílus. Közvetlenség és természetesség a „lendület” nélkül, amiről Ditrói az olaszok játékával kapcsolatban ír, lapossá és unalmassá válik. A „kiválasztott”, az „istenáldotta" művészek, akik úgy egyszerűek, hogy egyszersmind lenyűgözőek tudnak lenni. Ez Ditrói szemében a legnagyobb érdem. „A színész egyénisége az igazi művészi érték" — írja egyhelyütt a saját rendezői munkáját elemezve. Nagy, szubjektív egyéniségeket felismerni, nevelni és felszabadítani a színpadon, s ezekből egységes stílusú társulatot, együttest kovácsolni, s így megteremteni és kisugároztatni színházi kultúránkra azt az új stílust, amelyről már kora ifjúságában álmodozott, ez volt az, amire törekedett, s ami átütő sikert hozott számára szinte első rendezéseitől kezdve. A nagyrészt már maga szervezte kolozsvári társulatában a magyar színészetnek sok későbbi nagy alakját találjuk, mint például Fenyvesi Emilt, Hegedűs Gyulát és Beregi Oszkárt. Ditrói legtöbbjüket magával vitte a Vígszínházba is, majd szerződtette a 16 éves Varsányi Irént, és az évek során még sok nagyját színészetünknek, köztük Pethes Imrét, Ódry Árpádot, Makay Margitot, Gombaszögi Ellát, Csortos Gyulát és Rajnai Gábort. A nagy egyéniségek neveléséhez, formálásához, az új stílus jegyében egységes együttessé kovácsolásához határozott, célratörő színházvezetői koncepció, rendezői biztonság és erős kéz kellett. Mert a színjátszásra vonatkozó esztétikai elveket nem nehéz megfogalmazni, de annál nehezebb a gyakorlatba átültetni. A túlzás, őszinteség, hamisság, átéltség nem egzakt fogalmak. Nem könnyű megmondani, hogy egy színésznél mi a túlzás, mi a kevés. És ha kevés, futná-e többre is a tehetségéből? Ha túloz, futnáre a tehetségéből, hogy kevesebbel is többet fejezzen ki? Edward A. Wright írja Korunk színháza című könyvében, hogy a felnagyítás, a színpadi túlzás „minden színházi produkció lényeges eleme. Ha ízléssel és válogatva élünk vele, olyan szellemi értéket, minőséget jelent, mely a produkció minden mozzanatát felemeli. Ha visszaélünk vele vagy gátlástalanul használjuk, az nemcsak értelmetlen lesz, hanem tönkreteheti azokat a mégoly csodálatos eszméket, emóciókat vagy értékeket, melyeket a produkció hangsúlyozni akart.” E két ellentét között a határ szerinte a „kordában tartott túlzás”. Csak az eredmény dönti el, hogy színész és rendező helyesen ítélt-e. Ditrói biztos érzékkel tapintotta ki ezeket a kényes határokat új stílust teremtő munkájában. Rendezői munkamódszere is azon az esztétikai elven alapszik, hogy „belülről kell kipattannia mindennek". Ez a belülről való ábrázolás az egész századfordulós új stílus fontos követelménye volt. A színész magából induljon ki, ne pedig rákényszerített, előjátszott vagy előhangsúlyozott mintákat kövessen. Ditrói előbb mindig megfigyelte, „melyik színész mit hoz”. Azt írja: „A rendezőnek csak módjával szabad az ő alakját ráoktrojálni az olyan színészre, akinek fantáziája, meglátása van.” A színész egyéniségét „brutálisan letörni nem szabad. Lehet, ha tán hamis nyomon jár, utalni a darab jellegére, a jelenet hangulatára, de nagyon-nagyon vigyázni kell, hogy a színész közvetlenségét meg ne bénítsa." A rendezői koncepció elsődlegesen 26
