Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)

1985 / 4. szám

Családi perpatvar, Bristol katedrális, XVI. sz.

A TÖLGYFA MÁSODIK ÉLETE

Fenyegetés fakanállal, Fairford temploma, XV. sz. vége

22

> Torkoskodó férjével perlekedő asz- szonyság, férjuramat hajánál fogva cibáló feleség, lovas harci játék ló helyett disznón ülve, a viadal fegyvere pedig seprű és sodrófa, futballhoz hasonló labdajáték, udvari bolond, skót dudán játszó muzsikus és sörkóstoló — hogy kerülnek ezek a humoros-groteszk jelenetek s a mindennapi élet jellegzetes figurái Nyugat-Anglia monumentális középkori katedrálisainak, templomainak falai közé? A magyarázat valójában egyszerű. Az igazán templomba illő témákat, a szenteket, bibliai jeleneteket a legendásan szép színes üvegablakokon, a szószéken és a templom más központi helyén jelenítették meg a művészek, mesterek. Ám a templom belső tere kínált olyan felületeket is, ahol az alkotó saját fantáziájának, élményeinek, látásmódjának megfogalmazása helyet kaphatott. Ezeket a ma embere számára is sok érdekességet tartogató faragványokat a felületes néző észre sem veszi, ugyanis a látogatónak közel kell mennie az egyházi méltóságok, szerzetesek és a kórus tagjai számára készült ülőhelyekhez s a hívőknek fenntartott padsorokhoz. A faragó díszítőkedve nem hagyta megmunkálatlanul a támlát, a karfát, a felhajtható ülőlap alját, a padsort lezáró oldallapot sem. E lehetőségeket megragadta a nagyszabású katedrálisok berendezésének elkészítésével megbízott ismert művész és a kisebb települések templomának belsejét díszítő ácsmester is.

Ma már alig tudunk templomot elképzelni ülőhelyek nélkül, pedig eleinte csak néhány kőből faragott, esetleg falappal fedett pad volt az oldalfal mentén vagy a tartóoszlopok körül, s ezek kizárólag a betegek és öregek számára, a többi hívő állva vett részt a szertartásokon. Az első fa ülőhelyeket a nagyobb templomokban, katedrálisokban a szerzeteseknek, a kórus tagjainak, illetve azoknak készítették, akik a hívőknél több időt töltöttek a templomban. Miután a kórus tagjainak állva kell énekelni, az ülések felnyithatók, de minden ülés alján egy kisebb ülőlap is található olyan magasságban, hogy rá lehet ülni, támaszkodni, de csak úgy, hogy az ember megőrzi álló helyzetét. E kis ülőlap alján általában egy központi és esetleg két oldalt szimmetrikusan elhelyezett több, jobbára orna- mentális faragvány kaphatott helyet. Az Exeter katedrális ülései alján

levő faragványok a legrégebbiek, a dokumentumok tanúsága szerint valószínű, hogy az 1220—40-es évek folyamán készültek. Az egységes stílus arra enged következtetni, hogy mind az ötven alkotás egyetlen mester munkája. A legnagyobb számú ilyen faragással Wells katedrálisa büszkélkedhet. A férfiakat, nőket, angyalokat, valódi és képzeletbeli állatokat ábrázoló 64 faragvány többsége a XIV. század folyamán készült a tönkrement korábbiak helyébe. Ezt követően ötszáz éven át állták az idők próbáját, majd az 1848-as átalakítások során szerencsére számos faragványt beépítettek az új ülésekbe. A nyugat-angliai középkori faragványok „legifjabb” darabjait Bristol katedrálisa őrzi, ezek a XVI. század elején készültek. 1861-ben restaurálták a templomot, de harminc ülés faragványát meghagyták. Egy 1888- ban íródott beszámoló szerint három faragvány olyan „illetlen", hogy nincs helye a szent falak között — ezeket minden bizonnyal elégették. Winchester katedrálisa azzal büszkélkedhet, hogy a XIV. század elején készült faragványegyüttese a legrégebbi, mely azóta is eredeti helyén, szinte érintetlenül áll. A Winchester College kápolnája művészi igényesség és kifejezőkészség tekintetében pályázhatna az első helyre, Gloucester katedrálisának XIV. század közepén készült faragásai pedig a témák legszélesebb skálájával vehetik fel a versenyt. A bibliai témákon kívül megjelennek itt ezópusi mesék, középkori legendák, népmesék, sport, szórakozás, vadászat.

A hívők rendelkezésére álló padsorok először a XIII. században kaptak helyet a nyugat-angliai, főleg a kisebb településeken épült templomokban. A padsorok oldalsó, lezáró lapjának díszítése azonban a XV. század második és a XVI. század első felében élte virágkorát. Anglia nyugati részén feltűnően több a díszesen faragott padsor, mint bárhol másutt az országban. Főleg azért, mert akkoriban e területen jelentősen fellendült a gyapjúfeldolgozó ipar, s a gazdag kereskedők, a tehetősebb céhek adományaikkal támogatták az egyházat. Ezek az adományok új templom építésére ugyan többnyire nem voltak elegendők, de a belső tér gazdag díszítése a szomszédos települések közti vetélkedés színterét képezhette. E hagyománytisztelő és háborúktól viszonylag kevéssé tépázott országban is