Múzsák - Múzeumi Magazin 1985 (Budapest, 1985)

1985 / 4. szám

Bajza József

(vármegyei közgyűlés, tisztújítás, beiktatás, vásár, szüret, fürdőidény) kényszerült felkeresni nemesi pártoló publikumát, a játékszínnel kapcsolatos írásos megnyilatkozások mellőzték a bíráló mozzanatokat, hogy ne zavarja a magyar nyelv terjesztése és az erkölcs nemesítése jelszavával végzett eszmei agitációt. Műfajuk ezért jobbára a röpirat, a sajtóban az ismertetés; hangjuk a buzdításé, a lelkes meglepődésé és a dicséreté. „A közönségnek különös megelégedésére”, „valóban úgy ki is tettek magukért”, s „magam láttam olyan embert, aki azelőtt a legszomorúbb történetet is nevette, de az elmúlt esztendőben nem állhatta meg, hogy ne sírjon"

— a gondolatmenetre jellemző ilyen szövegmontázst számosat készíthetünk az 1790-es évek és a XIX. századelő sajtójából. A csekély számú és korlátozott terjedelmű hírlapban a magyar színészetről bírálóan szólni sokáig szinte hazafiatlan- ságnak számított. E régi beidegződések kerültek bele érvként Komlóssyné válaszába: „én már akkor ifjú éveimnek feláldozásával, előítéletekkel, részvétlenséggel küzdve fáradoztam a magyar színészet ugarjain.” Vörösmarty méltán mondotta: „Az idő kifizetett bennünket a múltért. Ami ezen túl van, az új számvetést kíván.” Tévedés ne essék, voltak a magyar játékszín korai szakaszának jeles színészei, emlékezetes alakításai, s talán jó előadásai is. És lettek volna

— polgárosultabb viszonyok közepette — jó kritikusai. Európát megjárt literátus arisztokraták,

Bécsben tanult, szolgált vagy csak gyakrabban odalátogatott toliforgatók naplóiból, magánleveleiből, útirajzaiból tudjuk-sejtjük, többeknek volt ismeretanyaga, felkészültsége és olykor kedve, hajlama is a színikritika műveléséhez. Ebből a körből kerültek ki az első tulajdonképpeni hazai teátrumi bírálat írói, gróf Dessewffy József éppúgy, mint a Kolozsvárott színházat építő erdélyi mágnások csoportja vagy gróf Csáky Tivadar, a Kassán megalapított, kérészéletű első magyar nyelvű színházi újság, a Nemzeti Játékszíni Tudósítás (1830—31) kiadója-szerkesztője-írója. De a magyar vándorszínészetnek nem volt Kazin- czyja. Hiányzott az irodalom széphalmi mesteréhez hasonló személyiség, a maga határozott ízlésével, világlátásával. Korántsem véletlen, hogy Katona József 1821-ben, a magyar drámaírás és színjátszás akadályait tárgyaló híres tanulmányában — már túl színészi tapasztalatain és a Bánk bán megannyi tanulságán — együtt említi a „nemzeti dicsekedés”-t és a „recenzió nemlé- té”-t, mint a fejlődés gátját; Kölcsey Ferenc 1827- ben még borúlátóbban, szinte nagy ostorozó verseinek stílusában fogalmazott: „A mi hibánk, a mi örökre menthetetlen hibánk, hogy a szépmesterségek ezen ágát, rövid és fösvény ápolás után, mint a lelketlen mostoha a kelletlen árvát ápolni szokta, az elalacsonyulás csaknem legalsó lépcsőjéig engedtük süllyedni.”

1833-ra azonban, amikor az ország legerősebb vándortársulata megkezdte játékait a budai Várszínházban, új helyzet állott elő. Létrejött és működött a Magyar Tudós Társaság, rendre alakultak, formálódtak a társadalmi nyilvánosság új, polgárosultabb fórumai, a casinók, kulturális egyesületek, és az irodalomban már teret nyert az „írói respublica” gondolata, amely szerint — Bajza József szavaival élve — „itt nem érdem, nem születés, nem hivatal többé, egyedüli okok, egyedül ész adnak elsőséget." Megszaporodtak és szakosodtak a hírlapok, a folyóiratok, s megjelent a következő évtizedek kedvelt újságja, a divatlap, amely rendszeresen helyet biztosított a színikritikának is. A Mátray Gábor szerkesztette Honművész volt közöttük az első (1833—1841), s ez rendszeresen tudósított a vidéki előadásokról is. Hogy valós igényt elégített ki, arra a sok- felől és nagy számban áradó beszámolók lehetnek tanúbizonyságaink. Mátray azonban nem vállalta a nézetek ütköztetését, megelégedett vele, hogy „fő céljává választá a magyar színészet kitüntetését s a hazafiakkal ismertetését." Ezek a cikkek alig-alig kritikák, csupán egy-egy minősítő jelzővel lépnek túl a tények rögzítésén. Mégis új ízlés jelentkezett velük, a vándorszínészet felemelésének gondolata. Megtudjuk például belőlük, hogy Schiller Teli Vilmosát Szatmáron 1834- ben öt statisztával adták elő, a svájci szabadsághős híres íja nádból készült, a tüzet cseréptányérban égő pálinka jelképezte, s még nagyobb városban, Miskolcon is előfordulhatott, hogy előadás közben kandi fejek jelentek meg az oldalkulisszák takarásában.

Nehezebben tudott a Honművész és színikritikát is közlő néhány társa, a Rajzolatok, a Hasznos Mulatságok, a Társalkodó, a kassai Szemlélő közmegegyezést találni az új, romantikus drámairodalom és az ennek megfelelő színészi játék vonatkozásában. Victor Hugóról, a romantika reprezentánsáról megoszlottak a vélemények: a Rajzolatok „lelkes, de gyakran túlságosban gyönyörködő franczia író”-nak nevezte őt 1835-ben, a Honművész véleménye az Hernani- ról — budai bemutatója alkalmából — még som- másabb volt: „nem nagy érdekkel bír.” Megyeri Károlyról, az évtized legjobb színészéről ugyan megegyezett a felfogás, de a dicséretek sorjázó mondatai semmit nem őriztek meg játékáról. Mégis jelentős a fejlődés. A bizonytalanul mérlegelők, a kétféle ízlés között ingadozók mellett hamar fellépett az az új írógárda: Garay János, Tóth Lőrinc, Hazucha Ferenc, akik ha saját drámai kísérleteikben nem is tudtak maradandót, eredetit létrehozni, kritikáikban már azt az hugói elvet érvényesítették, miszerint a romantika nem más, mint szabadelvűség a művészetben.

A fejlődés mértékét érzékeltetendő, Shakespeare Hamletjének kritikai visszhangjából idézünk fel stációkat. 1815-ben Benke József miskolci alakításáról Dessewffy József legnagyobb dicsérete még ez volt: „Ő rolléját tökéletesen tudta, de nemcsak tudta, hanem tanulta is; ... ő tudta: mit, miért, hogy és hol beszél.” A kritika gondolatmenete, sőt mondatfűzése kísértetiesen emlékeztet Goethe 1798-as véleményére, amelyet August Wilhelm Iff land német színészről fogalmazott meg egy Schillernek írott levelében. De nemcsak közvetett jelek utaltak a szellemi forrásvidékre, Dessewffy maga is megemlítette, hogy több országban legalább negyven Hamlet- előadást látott. Minthogy Kazinczy német átdolgozásból, még 1790-ben készített prózafordítását a legkisebb vándortársulatok is játszották, többnyire egy felvonásra összevonva vagy szerepeket kihagyva, nem volt túlzás Szalay László véleménye 1833-ban, hogy „Hamlet története országszerte beszéltetik.” így 1835-ben Budán a Rajzolatok kritikusa, Tóth Lőrinc már az ismert és klasszikusnak elismert dráma előadását nézhette meg. A címszerepet a régi, a kortársaktól síró-éneklő-deklamáló iskolának elnevezett játékstílus színfalhasogató személyisége, Pergő Ce- lesztin játszotta, megannyi modorossággal: „Előadását bizonyos elv nem vezeté ... ő az indulatokat valóban sokszor rongyosokká szaggatta ... Intonációja igen-igen hibás, gyakran ott tesz erőt a szavakra, hol ez szükségtelen, sőt sértő.” Ugyanebben az évben öltötte magárá a dán királyfi jelmezét Budán az új, tudatos színésztípus megszemélyesítője, Egressy Gábor. Majdani híres alakításának első változata, szintén a Ka- zinczy-fordítás szövegével, nem vívta ki Tóth Lőrinc elismerését: „Ő Hamletet egészben úgy vette föl, mint egy bús érzelgő legényt és sok jelenéseket, hol éppen nem vala helyén, oly szo- morgó hangon panaszkodott el, mint akármelyik érzelgős hőse egy vizenyős német drámának." Időben kevés, szemléletben hosszú az út Egressy 1839-es szereptanulmányáig, amelyet az új, Vajda